Furcsa játék (Funny Games)

Hidegebb a halálnál

Bemutató: 2002. október 3.

Michael Haneke kegyetlen rendező. Na ja, az osztrák gemütlichkeit, a bécsi negéd sokakból kihozta már a vadállatot, az ellenkezés felforgató szellemét, tiszta szerencse, ha ez visszacsapás megáll a művészi lázadásnál, s nem braunaui képeslapfestő, a bécsi művészeti akadémia felvételijén megbukott művész praktikus és totális lázadásába torkollik, hanem csak provokatív művészi gesztusokba.

Haneke mániákus következetességgel dúlja föl az osztrákok kedélyes világnézetét: vége a boldog békeidőknek. Filmjeiben nem külső erő, nem apokalipszis végez vele, hanem a lejárt szavatosság. Csendben elrohadt, „nem bummal, csak nyüszítéssel” ért véget az altwien világ. Minden szétmállott, a személyiség, a család, a társadalom. Van, akiben e hanyatlás, a lezüllött embertenyészet láttán fortyog a düh. (Maradjunk osztrák filmes példánál -- Ulrich Seidl: Kánikula). Haneke Bresson-tanítvány. Nem dühöng, éles tekintettel analizál. Már nem gyógyíthat, csak regisztrálhat. Kórboncnok. Ezért is jéghideg.

Az európai filmben ma a leghidegebbet Haneke filmjeiben mérik. Minden opusza a végromlásra jutott polgári világ jéghideg tükre, szempillantás alatt odafagy a tekintetünk. Csupa elrontott életre látunk, jeges iszonyat kerülget ennyi unalom és önpusztító düh láttán. A 71 töredékben egymásnak sodródó vadidegen életeket követünk - teljességgel esetleges, melyikükből lesz a film végére gyilkos, s melyikükből áldozat, senki nem ura a sorsának. A hetedik kontinens szemünk láttára széteső családja a kollektív öngyilkosságban találja meg az ígéret földjét.

A Benny videójának kamasz hőse reggeltől estig elsötétített szobájában videózgat, virtuálvilágában nem jut más érzésnek hely, csak az unalomnak, amit csupán az erőszak látványa enyhíthet valamelyest. Az üres tekintet mélységes mélye mindent magába nyel. Csak idő kérdése, hogy Benny a képek helyett emberáldozattal hódoljon az Unalom istenének.

A Furcsa játék egészen más világba vezet, mint a trilógia darabjai, az idill kellős közepébe, mintha még minden érintetlenül állna, mintha a magabiztos polgári világgal mi sem történt volna.

Miért lett akkor botrány a Funny Games? Mert a polgári idillt - tóparti villa, érintetlen természet, nyári örömök, grillezés, golfozás, vitorlázás -- csak azért mutatja meg, hogy a szemünk láttára rögtön össze is törje. Ha egymás között vagyunk, akkor sem lehetünk biztonságban. Régi illúzió foszlik szét a Furcsa játékban, e hiedelem szerint a bűn mindig kívülről jön, a rémképben barbárok, idegenek, alsóbb osztályok tagjai, a nagy gonosz farkas a prolinegyedből, vagy a putrisorról fenyegeti a jómódot, a kultúrát, az életet. Hanekénél a barbárság belülről támad. Ebben a filmben két úrifiú gyilkolászik. És – hogy a rendező tovább srófolja a lélektani és dramaturgiai szempontból tökéletesen felépített thriller szorongató prését - nem haragból, gyűlöletből teszi ezt, hanem kedvtelésből. A véres jelenetek többnyire az objektív látóterén kívül esnek meg, a kamera a lelki tortúrára összpontosít. A két teniszsortos, fehérkesztyűs úrifiú minden leleményét mozgósítja, hogy minél nagyobb élvezetet csiholjon ki a túszul ejtett család -- apa, anya, kisfiú -- szenvedéseiből.

Tettükre nincs magyarázat, céltalan, akár a világirodalom első action gratuit-je: amikor a Vatikán pincéinek főhőse kilöki ismeretlen útitársát a robogó vonatból, maga sem egészen érti miért tette, mindenesetre nem pénzért, nem ellenszenvből, nem haragból, hanem mert úgy hozta úri kedve. A Furcsa játék gyilkosai, ha ok nélkül ölnek is, nem érdek nélkül teszik, örömöt lelnek a másik gyötrelmeiben. Nem kéjgyilkosok, nem a testi szenvedéstől gerjedeznek, az áldozat lelki összeomlása vonzza őket. A Furcsa játék leleményes, gyors eszű, ravasz gyilkosait és a tunya Benny-t ez köti össze. Kínzóan üresek, pusztítaniuk kell, hogy úgy érezhessék, élnek. A trilógia emberroncsai és újabban a Zongoratanárnő sokszorosan frusztrált szado-mazo hősnője láttán azt hihetnénk, itt is a szó köznapi értelmében vett áldozatok, a körmönfont leleménnyel lemészárolt család tagjai állnak a történet középpontjában. Nem így van, a két magabiztos, a véres tetthelyről büntetlenül, felemelt fejjel távozó, a kamerának kikacsintó gyilkos a szenvedő fél. Ők veszítik el a furcsa játszmát. Haneke univerzumában a szabadság kritériuma, hogy az ember felismerje, mit tett magával. Akiből kiölték a fájdalmat, Hanekénél csak élőhalott lehet, ha mégoly leleményesen utánozza is az életet, mint a kínleső Péter és Pál.