Gerry 

Hollywood sivataga

Bemutató: 2003. augusztus 21.

Tudnivaló, a New York-i Modern Művészetek Múzeumában rendezett Tarr Béla-retrospektív katalógusához Van Sant írta a bevezetőt, mivel rendkívüli hatást gyakorolt rá a magyar rendező életműve, különös tekintettel a hét órás Sátántangóra. (A Net-en olvastam, Van Sant ebben az időszakban Tarkovszkij művészetében is elmerült.) Nyilatkozatából kiderül, mindenekelőtt a „tiszta látvány”, az „egyszerű képek” megteremtésének (pontosabban: felevenítésének) lehetősége izgatta.

A Gerry tehát stíluskísérlet, ha úgy tetszik, a jó néhány éve még a „fősodorban” dagonyázó rendező „szabadgyakorlata”.
Az alkotó barátokat választott a lényegileg virtuális forgatókönyv megírásához: a „filmírói” munkát két főszereplőjére, Matt Damonra és Casey Affleckre bízta (Damon – és Casey testvére - Ben, a Good Will Huntingért forgatókönyvírói Oscart kaptak.)

Csak az Isten, Matt és Casey tudja, min munkálkodott a két aktor olyan szorgosan, lévén a százhárom perc alatt nagyjából negyed óránként szökik ki a színészek foga kerítésin némi mondatfoszlány, azt is nyilvánvalóan improvizálják.

A két fiatal férfi – Gerry és Gerry ! - Death Valleyben autózik. Kiszállnak a kocsiból, hogy elinduljanak kiránduló útjukra. Idővel eltévednek, de ez kezdetben nem igazán zavarja őket. Éjszaka tábortüzet gyújtanak, majd mennek tovább. Párbeszéd alig hangzik el a több napos, egyre lassabb és gyötrelmesebb gyaloglás közben, ha mégis szólnak egymáshoz, akkor Casey videójáték-győzelméről tesz említést, Damon a Szerencsekerék egyik béna játékosáról, illetve – és ez az, ami állandó tárgya marad nem-beszélgetésüknek – arról a „dologról”, ami majd az út végén várja őket.
Egyetlen „incidens” történik az egyre nyomasztóbb „gyalogtúra” során. Casey fölmászik egy sziklára, s mivel onnan nem bír lekeveredni, barátja „huppanót” gyárt neki, hogy puhára essen.

Szexuálisan túlfűtöttnek találta. Casey Affleck és Matt Damon

Gerry & Gerry „elszántan csoszognak” (copyright by Vízer Balázs), ám egyre távolabb kerülnek az autótól, hogy majd kikössenek a sivatagban. Van Sant munkája valójában nem szól másról, mint amikor két test eltűnik a homoktengerben. A rendező egy beszélgetésben elmondta, ez, a mi kultúránktól teljességgel idegen szituáció érdekelte: ott lenni a sivatagban, és nem szólni egy szót sem.

Az egyik gay-site újságírója a nyíltan homoszexuális alkotó filmjében étlen-szomjan ténfergő két férfi kapcsolatát szexuálisan túlfűtöttnek találta – amit a rendező megerősített. Noha Van Sant – mint alkotó – esetében a fölvetés pontos, ha láncfűrészt tartanának nyakamhoz, arra kényszerítve, ismerjem el, magam is hasonlót tapasztaltam, tagadnék, mint kém a sasfészekben.

A Kaliforniában és Utahban forgatott film bizonyos jelenetei a látvány tekintetében valóban impozánsak (operatőr: Harris Savides), a zene (Arvo Part) számomra egyértelmű tisztelgésnek tűnik Tarr művészete előtt.
Ugyanakkor: sosem gondoltam volna, hogy egy alkotó (különösen
Hollywoodban) legalább egy film erejéig azt ambicionálja, hogy filmjében még lassabban botorkáljanak a szerencsétlen – és a munkájukat teljességgel félreértő, mivel azt valamiféle művészi küldetésként értelmező – színészek, mint Tarr Bélánál. (Épp ezért televíziós szerkesztő barátnőm nyilván rettentő csalódást okozna Van Santnak, miután megosztaná vele abbéli élményét, mikor lelassította a Werckmeister harmóniák egyik jelenetsorát.)

Tarr alkotásaiban a kétségbevonhatatlan reménytelenség, és a kétes „biztonság” érzése (ami ma van, sosem változik) a legmegrendítőbb, a legnyomasztóbb. Számunkra egyértelmű: mindez elválaszthatatlan Krasznahorkai László (az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című regényéig) egységes irodalmi életművétől, kiváltképp: annak filozófiájától.

A Tarr-Van Sant-Damon-Affleck-tengely mentén létrejött produkció – lássuk be, már önmagában a névsor! - tragikomikus. Mégsem ingerel nevetésre. Mi sem szomorúbb annál, mikor egy embert olyasvalami-valaki hoz lázba, amiből-akiből semmit sem ért.

Hogy végképp posztmodern-jelleget adjak írásomnak, Van Sant úgy lehet Tarr Bélával, mint Petőfi a Kárpátokkal: tán csodálja, ám de nem szereti.
Vagy – a végeredményt látva -: még ennél is rosszabb.