Good Night, and Good Luck
Fekete és fehér
Bemutató: 2006. február 9.
Túlságosan egyszerű és olcsó fogás lenne párhuzamokat vonni a film eseményei és a mai amerikai – illetve hazai – aktuálpolitikai történések között. A boszorkányüldözés, az ellenségkép szilárdítása, az „ők és mi” különbségtétel mesterséges szítása, a patriotizmus nemzetiszínű zászlajába csomagolt totális demagógia, az alapvető szabadságjogok sárbatiprása az államhatalom erősítése érdekében túlságosan kézenfekvő üzenetei a történetnek. Nem is érdemes foglalkozni velük a film kapcsán. (Még ha Clooney nem kevés kritikát is kapott a neokonzervatív oldalról pont ezek miatt.)
Sokkal érdekesebb vetülete a történetnek a média szerepéről alkotott erőteljes állásfoglalás. A film keretsztoriját Edward R. Murrow (David Strathairn mesteri alakítása) 1958-as díjátvevő beszéde adja, amiben az újságírók és a televízió felelősségéről beszél, az „infotainment” kultúra káros hatásairól. Szavai kísértetiesen vetítik előre a mai, mindent a „legkisebb közös többszörös” elvárásaihoz igazító, mesterségesen lebutított médiakultúrát.
A film cselekménye 1953 októberétől néhány hónapot ölel fel, azt az időszakot, amikor Murrow először foglalkozott az egyre hisztérikusabbá váló McCarthy szenátor egyik alaptalanul meghurcolt áldozatával. A hónapok során McCarthy előbb megpróbálta Murrow-t is hitelteleníteni – kedvenc gondolatmenetével: bárki, aki kritizálta módszereit, az biztosan maga is kommunista – majd a Szenátus is foglalkozni kezdett az üggyel, aminek a vége a szenátor visszahívása és de facto bukása volt.
 |
| Edward R. Murrow szavai kísértetiesen vetítik előre a mai, mester-ségesen lebutított médiakultúrát |
A cselekmény viszonylag lineáris, egyes fordulatai ismertek lehetnek a közelmúlt amerikai történelmét jól ismerőknek, a végkifejlete pedig szinte mindenkinek (legalábbis azoknak bizonyosan, aki kíváncsiak erre a filmre). A film mégsem unalmas egy percig sem, és ez legfőképp a forgatókönyv (Clooney és Grant Heslov munkája), a rendezés és a kiváló színészek érdeme.
Az események bemutatása állítólag akkurátusan követi az ’53-54-ben valóban lezajlott történéseket. Egyfelől a hálás alapanyag érdeme, hogy nincs szükség dramaturgiai bűvészkedésre a feszültség megteremtéséhez, a konfliktusszint mesterséges emeléséhez. Visszafogott, csendes mederben zajlanak az események, a dráma mégis ott van minden egyes percben, a közegben, a felfokozott hisztériában, amiben McCarthy és sleppje lubickolt.
Ahogy Murrow, úgy Clooney sem érvel. Egyszerűen bemutatva a vérmes szenátort és boszorkányüldöző kampányát olyannak amilyen, lehetőséget nyújt a közönségnek, hogy magának vonja le a következtetéseket. McCarthy-t saját szavai, viselkedése buktatta meg. Murrow nem tett egyebet, mint bemutatta a szenátor tetteinek abszurditását.
Clooney rendezése figyelemreméltó. A fekete-fehér képek egyenesen behúzzák a nézőt a történetbe, szinte tapintható a kor hangulata. (Érdekeség, hogy eredetileg színesre forgatták a filmet, az utómunka során döntöttek a fekete-fehér használata mellett.) A fekete és fehér nem csak a film színvilágát jelenti, hanem egyben jelzi azt a sarkos világnézetet is, ami ellen Murrow sikerrel lépett fel annak idején. Az atmoszférát mélyíti az időszak jazz-slágereiből válogatott soundtrack. Clooney érzékenységgel és ésszel nyúl a témához: visszafogott rendezése és színészvezetése valódi profizmusról árulkodik. Ugyanakkor mintha némi – szándékos? – naivitás is átsütne a helyenként talán túlzottan nosztalgikus képsorokon.
 |
| A dráma mégis ott van minden egyes percben, a közegben, a felfokozott hisztériában |
A rendező munkáját kétségtelenül segítette a zseniális színészgárda. Strathairn alakítása mindvégig hiteles és roppant meggyőző. Beszédmodora, stílusa szuggesztív, egyetlen pillantással képes egészen új dimenziót adni a cselekménynek. George Clooney mellékszerepben brillírozik, Friendly-t, Murrow műsorának producerét alakítja, aki mindvégig hisz abban, hogy integritásuk megőrzésével képesek valóban objektív módon bemutatni az őrületet, ami a társadalmat végletesen áthatotta azokban a napokban.
Illik kalapot emelni Clooney bölcs döntése előtt, miszerint McCarthy szerepére nem keresett színészt, hanem – Murrow-hoz hasonlóan – hagyta, hogy a szenátor saját magáért beszéljen. Csak archív felvételeken látjuk a keményvonalas önjelölt kereszteslovagot, és ezek a felvételek nyújtják a film legerősebb pillanatait. Egyes anekdoták szerint a tesztvetítéseket követően a nézők jó része úgy vélekedett, hogy a McCarthy-t alakító színész nagyon túljátszotta a szerepét.
Érdemes megemlíteni a jelek szerint hibázni képtelen Robert Downey jr. alakítását. Murrow egy beosztottját játssza, aki titkolni kényszerül házasságát kollégájával (Patricia Clarckson), mivel a CBS tévétársaság szabályai szerint munkatársak nem házasodhatnak. A mellékszál nagyszerűen rezonál a fő cselekményre: a paranoia természetrajzát kerekíti ki.
„Jó éjt, jó szerencsét” – búcsúzott el műsorai végén Murrow, aki az „intelligens showman” klasszikus őstípusaként ma már divatjamúlt modorosságokkal ellensúlyozta, tette közönségbaráttá elhivatottságát és szakértelmét. Nyilvánvaló, hogy Clooney – akinek édesapja szintén tévés újságíró volt – mennyire tiszteli az embert, és mindazt, amit képviselt.
A film mégsem szájbarágós, nem válik balos propagandává. Szenvedéllyel készült, ez világos minden egyes kockájából. Egy utolsó percéig érdekfeszítő, valós történeten keresztül mesél etikáról, morális tartásról, kiegyensúlyozottságról, szakmai és emberi integritásról. Nem kis teljesítmény a legcikibb Batman-film címszereplőjétől.
