Gothika

Félelem és reszketés

Bemutató: 2004. április 8.

Mathieu Kassovitz tíz év alatt öt nagyjátékfilmet készített. 2003. a tizedik év, a Gothika az ötödik film. Viszonylag rövid rendezői karrier és nem kis hírnév van Kassovitz háta mögött. A Gyűlöletet és a Bíbor folyókat itthon is többen látták, ám valószínűbb, hogy a Gothika az egyik legnézettebb (ha nem is legemlegetettebb) filmje lesz, nemcsak itthon, hanem világszerte. Az ok nemcsak a csinos szereplőgárda (Halle Berry, Penelope Cruz), hanem a horror műfaja iránti évszázados érdeklődés is.

A fiatal pszichiáternő, Miranda (Halle Berry) egyik betege Chloe (Penelope Cruz) egyre rosszabbul viselkedik és néz ki, egyre durvább kitörései vannak, ezért magánzárkába kerül. A racionális gondolkodású doktornő próbálja rávenni betegét arra, hogy hagyja abba a képzelgéseket, nem sikerül. Egy este (55 hossz úszás után) éppen férjéhez és főnökéhez tart hazafelé kocsijában, amikor útlezárás miatt eltérítik, és egy híd felé kénytelen venni az útját. Itt találkozik egy kislánnyal, aki a villámló és esős időben lángba borul abban a pillanatban, amelyikben Miranda megérinti. A következő pillanatban a doktornő újra a már ismerős pszichiátrián van – jelen esetben betegként. Ugyanis brutális módon kivégezte férjét, reakciói agresszívek, és folyamatos hallucinációkról számol be – közli vele megállapítását új orvosa, régi kollégája. Az eddig racionális gondolkodására büszke Miranda lassan-lassan kénytelen rájönni, hogy megszállta valami, és volt ápoltja, Chloe képzelgései talán nem is annyira légből kapottak.

A kísértetek jelenlétét a fizikai világ is jelzi valahogyan - minden misztikus szellemtörténetben így van ez. Vagy hideg lesz, vagy a szél kezd fújni. A Gothikában vihar támad és villámlik az ég, lámpák pislákolnak a sötét utcákon.
 
A filmbeli izgalmat nemcsak a történet rejtélyessége, hanem mindenekelőtt a rendezés nagyszerűsége okozza. Már most, 2004-ben mondhatjuk, hogy a 2000-es években bizonyos thriller-horrorokban tendencia a színbéli stilizáltság: az alapvetően kékes szín mindig komolyságot és hideg borzongást sugároz, gondoljunk csak például a Körre. A Gothikában a kékes megvilágítás ad hidegrázós alaphangulatot: ez a fekete fehér film árnyalataihoz hasonló kék-fehér itt az élet színe – élet a börtön falai közt. Ilyen jelentés teli szín még, a sárga, pontosabban a sárgás narancssárga is, a tűz színe. A fények játékával és a színszimbolikával ügyesen bánik a rendező, bár a forgatókönyv a végére kifullad, s ennek gyengeségeit sajnos nem tudja pótolni Kassovitz rendezői géniusza sem. A végén itt is mindent túlmagyaráznak.    
 
A Gothika cím hallatán felmerülő dark-horroros stílus is csak néhány snitt erejéig jelenik meg a vásznon (akkor viszont nagyon hatásos), és az erőszakolós, darabolós történet ellenére egyáltalán nem látunk ilyen jeleneteket. A film hangsávja is finoman kidolgozott és nagyszerűen kiszámított, a szintén visszafogott digitális trükkök pedig megfelelően „túlvilágivá” teszik ezt a szellemtörténetet.

A félelemkeltés hatásmechanizmusa jól kidolgozott része a filmtörténetnek, amelyhez a Gothika nem tesz újat, Kassovitz a régi metódusokat azonban kiváló iparosként használja. Olyannyira remekül, hogy a film száz percéből képes a nézőt 80 percen át borzongatni, és ezt nem csonkolós látvánnyal, hanem a lélektanilag korrektül felépített dramaturgiával és a rideg képek összhangjával éri el. Sajnos az utolsó negyedórában eltűnik belőle minden misztikum, ezáltal összeomlik az eddig olyan jól működő horrorisztikus vonal, és végül az lesz belőle, amiből már oly sok van - másodvonalbeli tucat-thriller.