Iris
Szeretlek. Emlékszel?
Bemutató: 2002. november 13.
Könnyfakasztó téma. Egy öregember mindig az, egy beteg öregember pláne, hát még ha két öregről van szó, és tudhatjuk, tudnunk kell: valós történetet fogunk látni. Egy ilyen film végén, melynek elengedhetetlen feltétele, korukból adódóan, valamelyik szereplőnk halála, csak a legkérgesebb szívű néző nem morzsol szét egy-egy könnyet.
Mert, bár az élet produkálta, a történet sablonja több filmben megjelent korábban: egy ember, valamely képességének csúcsán (itt: az írónő és az írás) hirtelen ezen képességének hiányát, majd teljes eltűnését kénytelen átélni, általában valamilyen betegség, vagy baleset külső hatásának következtében (itt: Alzheimer-kór). Innentől kezdve a történetek lineárisan haladnak a szereplő szenvedésein át addig a pontig, amíg: 1. A csoda-változat: a főhős meggyógyul és minden újra szép lesz, ez a hollywoodi nyál-happy-end változat, vagy 2. a főhős szeretteinek segítségével folytatja szerencsétlen életét, immáron sorsával megbékélve és lelkiekben megerősödve, (az önsorsrontó főhős általában besorolható mindkét előző kategóriába, annyi különbséggel, hogy a végkifejlet előtt ő nagyobb köröket fut le – mi pedig több szenvedést vagyunk kénytelenek végignézni).
Ez a történet, az ábrázolt betegségnél fogva, kilóg ezekből a skatulyákból, ha ezekbe szeretnénk begyömöszölni. Itt ugyanis egy lassú haldoklást látunk. Már az elején tudjuk, hogy nincs mentsvár, nincs csodatévő orvos, sem szerelem, ami a végkifejletet megváltoztathatná, itt halál lesz. Megmondja az orvos, a film egyharmadától kezdve tudjuk. Ekkorra már azonban annyira megszerettük ezt a két öreget, hogy nézői csodaelvárásaink működésbe lépnek, a realitásnak teljességgel ellentmondóan. A csoda, bár Iris Murdoch meghal, mégis megérkezik. A film csúcspontja ez. A mentális képességeit szinte száz százalékig elvesztett, kommunikálni képtelen öregasszony kimondja férjének azon szavakat, amelyekre az érzelemszomjas, giccséhes néző végig várt, már csak az alcím alapján is ("Emlékszel, szeretlek?"). Mégsem hamis, jó helyen van a jelenet, az erdő sáros avarában fekszik két öreg test és elhangzik egy mondat. Ennyi.
Iris Murdoch 1999-ben halt meg, a film életének főbb állomásait dolgozza fel, egy fiatalkori, és a betegségének megjelenésétől egy öregkori szálat összefonva. Richard Eyre rendező nem bonyolítja a dolgot, a flashbackek várható helyeken, pontosa kiszámított asszociációkra jelennek meg, nincs trükközés, tiszta, egyszerű a stílus. Feltehetően tudta ugyanis, hol fog domborítani a filmje: teljes egészében a színészekre bízta a hatást, el is éri – Oscar-jelöléseik és a férjet, John Bayles-t alakító Jim Broadbent Oscarja is erre utalnak.
A miliő kirajzolódik, kevés, de szuggesztíven emblematikus helyszín bemutatásával, hasonlóan halvány korképet is kapunk, és mindebbe belehelyezve szenzációs színészi játékot. Az emberi szerepek áthelyeződésének árnyaltsága minden egyes rezzenésükben tetten érhető, ez persze a forgatókönyv jól megírtságának is köszönhető. Bár érdekes, hogy a párbeszédek mennyiségükkel fordított arányban jók igazán. A film első húsz percében kénytelenek vagyunk számos művi jelenetben végighallgatni a fiatal írónő közléskényszeréből adódó, világnézetét tükrözni kívánó monológjait. Az idős nőtől is hallhatunk egypár frázist előadásain a jóságról, úgy látszik, a film úgy gondolja, csak így ismerhetjük meg igazán. Ami később kiderül, nem is baj, a korábban szavakból élő írónő ugyanis egyre inkább elhallgat, ahogy múlik az idő. Ez átengedi a teret a szavakról a játéknak, a kevés szó, ami a két színész száját elhagyja, itt már sokkal súlyosabb. Eljátsszák, nem elmondják. Judi Dench az emberi fejlődés fázisait visszafelé járja le: a szikrázó értelemtől a gyermeteg rácsodálkozáson át, ahogy játéka fátylat borít szemére a teljes elbutulással, eljut az önállótlan, szeretetreméltó, aszott testbe bújt csecsemőig. Méltó társa Broadment, aki szerepváltásának teljes tudatában adja a pipogya férjből apává levő, maga is gondoskodásra szoruló, de életképtelen társát gondozni a halálig akaró, állhatatos öreg szerelmest.
A film javarészt megtalálta a helyes arányt összetevőiben: mellékesből keveset, a vállaltan lényegesből sokat adott.
