Isztambul: Nem olyan nagy utazás
Kritika Török Ferenc Isztambul című filmjéről
Török Ferenc pályáján lassan beállt az egy sima, egy fordított rend: a hagyományosabb szerkezetű nagyjátékfilmeket váltották a kísérletezőbb, kisebb munkák. Az Isztambul a két vonal szerencsétlen sorsú hibridje lett.
Az Isztambul a két vonal kereszteződéséből jött létre: a rendező régóta dédelgetett filmterve teljesen új témában, teljesen új formában született meg sok évvel ezelőtt. Egy középkorú nő összeomlása és utazása áll a film középpontjában, ami nagyon hálás alapötlet, számtalan jól sikerült próbálkozást láthattunk már ebben a témában. Sőt, tulajdonképpen már Török korábbi munkái között is: hiszen a Csodálatos vadállatok karácsonykor hazatérő anyatigrise (Eszenyi Enikő megformálásban) vagy a telefonját visszaszolgáltató szomorú asszony (Csomós Mari a Hajónapló sorozat Itthon epizódjában) natúr stílusában már az Isztambul felé mutat.
Az európai koprodukció azonban visszahatott a kreatív oldalra is: miután a főszerepet a holland (tehát magyarul nem beszélő) Johanna ter Steege kapta meg, egy szótlan, befelé forduló női karakter került a középpontba. Nem is ez a gond az Isztambul-lal, sőt éppen ellenkezőleg: a film igazán erős részei a török fővárosban játszódnak, ahol a főszereplő egyedül bolyong, fedezi fel a várost és természetesen találja meg önmagát újra. A holland Johanna ter Steege sokszor tudja átadni a benne dúló érzelmeket, nagyon erős hangulata van az Isztambulban játszódó részeknek, nem véletlenül ez a film címe, nem pedig Katalin vagy éppen Kappadókia.
Az ezzel párhuzamosan bontakozó magyarországi háttértörténet jóval gyengébbre sikerült - a magyar színészek egyszerűen nem találják a szerepet, az egyébként mindenben csodálatos Lukáts Andor szanaszét játszik, Tenki Réka egydimenziós, hisztérikus kismamájának sem jut elég tér, Bánfalvi Eszter szerető-karaktere pedig teljesen hiteltelen. (És akkor az összesen talán háromszor megszólaló ír színészt most hagyjuk is.) A fiút alakító Varga Norbert az egyetlen olyan szereplő, akinek van valamiféle valós, átélhető története és ezzel kapcsolódni tud a fő történetszálhoz is.
Az Isztambul éppen arról próbálna szólni, hogy vannak elmondhatatlan dolgok, amikkel küzdünk, hogy próbálunk együttélni velük, de nem tudjuk őket artikulálni, elmondani egy halas szendvics felett, hanem szeretnénk tőlük messzire elszakadni, és elfelejteni, hogy valaha is léteztek. És a film szépen el is jut a Fény utcai nyitóképtől valami teljesen más, sohasem látottig: a Kappadókai kövek között búcsúzunk a főszereplőtől.
Éppen emiatt teljesen érthetetlen, hogy egy ilyen film miért van tele a magyar film teljesen tipikus, ordító hibájával, hogy mindig mindent el kell mondani, és dialógusokba szétírni, színészek szájába beleadni akkor is, ha tökéletesen felesleges. Minek kellett például apának és fiának egy kocsmában lamentálni arról, hogy megtudták (amit mi nézők már rég), hogy mi történt Katalinnal, vagy a busz közönségének azon sutyorogni, hogy lám ez a nő azt sem tudja, hová utazik, az előbb a vécében kérdezte meg.
Hiába egyszerű és eszköztelen film az Isztambul, ha visszafogottsága éppúgy tartja távol a nézőket, ahogy szereplői az életükben megjelent problémákat. A két különböző stílusú rész nem tud szervesülni, és igazán elkülönbözni sem egymástól: és ez már szerkesztésbeli kérdés is - Török Ferenc most először dolgozott Barsi Béla vágó nélkül, a holland utómunka-támogatás miatt.
Éppen ettől lesz minden értelemben szomorú film az Isztambul - az ötlet nagyon sok lehetőséget hordozott magában, amelyek részben, vagy felemásan tudtak csak megvalósulni, különböző gyártási és/vagy alkotói problémák miatt.
