Jack és Rose balladája

Apa csak egy van

Bemutató: 2005. augusztus 25.

Kis sziget valahol az Egyesült Államok partvidékein. Itt él az építész, Jack Slavin (Daniel Day-Lewis) és tinédzser lánya, Rose (Camilla Belle). Valamikor mindketten egy kommunához tartoztak, a hatvanas évekkel azonban a flower powernek vége lett, a közösség felbomlott, visszaszivárgott a civilizációba maga mögött hagyva a hippi életformát és eszméket, no meg az elveihez hűséges Jacket és kisgyermekét.

Az elszigeteltség, a társadalmon kívüliség sajátos véd- és dacszövetséget alakított ki apa és lánya között, kapcsolatuk szemmel láthatóan szenvedélyes, erős és elkötelezett, stabilan áll „míg a halál el nem választ” – ez utóbbi réme azonban ott ólálkodik körülöttük, Jack túl van már két szívrohamon, orvosai szerint a harmadikba mindenképpen belehal.

A drámaíró, Arthur Miller lánya, Rebecca Miller, aki a főszerepet alakító Daniel Day-Lewis felesége, mozijában a határok kérdését feszegeti: meddig maradjunk hűségesek az eszméinkhez, hol az a pont, ahol szétválik egymástól a szeretet és a szerelem?    
 

Megtörténik-e az incesztus apa és lánya között? Daniel Day-Lewis

A filmbeli sziget valamiféle bukolikus táj, ahol a csonka család (apát és gyermekét nem csak a közösség, de az anya is elhagyta) idilli, minden társadalmi korláttól mentes életet él, olyat, melyet az apa idealizmusa teremtett, kinek betegsége azonban fenekestül felforgatja a mesebeli állapotot. Jack, hogy lányát a halála után is biztonságban tudja, be kell engedje a szigetre a külvilágot – asszonyt (Catherine Keener) hoz a házhoz, meg annak két tinédzser fiát.

A gesztust Rose árulásként értelmezi, és mindent megtesz, hogy apján bosszút álljon. Mint azt az egymást követő tragikomikus helyzetek és pergő dialógusok bizonyítják (a film legjobb jelenetei), ötleteknek nincs hiányában.

Miller mozijának a főszereplők játékán túl a leginkább figyelemreméltó vonása a kihagyásos technika – a történet az elhallgatásokból, az utalásokból bontakozik ki; a suspense tétje: megtörtént-e vagy megtörténik-e az incesztus apa és lánya között.

Miután ezen nem kis horderejű kérdésre választ kapunk, a mozi leül kissé, mi több kétszer lesz vége (a „két év múlva” felirat utáni epilógus, csak ugyanazt a pár percet rágja a szánkba, melyet az egyébként frappáns befejezésben láthattunk).

A vérfertőzés bármennyire is kényes téma, Miller tragikomikus húrokat pengető filmjében ízléssel ábrázolja – ebben természetesen nem kis szerepe van a színészeinek is, Daniel Day-Lewisnak még azt is elhiszem, hogy joggal vitatkozik a környék építési vállalkozójával, Beau Bridges-szel a terjeszkedő lakóparkok egyenházaival kapcsolatban.

Az extrém élethelyzet ábrázolása a társadalmi korlátokkal kapcsolatban is elgondolkoztatja a nézőt – szocializáció hiányában Rose az évek során „szabad” emberré vált, akit sem a Tízparancsolat, sem a törvénykönyv nem korlátoz semmiben. Szabadsága azonban Jack önzésének eredménye és függvénye (a lány Ödipusz-komplexusa is annak köszönhető, hogy apján kívül nemigen találkozott más férfiakkal).

A Jack és Rose balladája kisebb bakijaitól eltekintve figyelemreméltó alkotás – ha a filmidő erejéig képesek vagyunk idézőjelbe tenni az előítéleteinket és a neveltetésünket, egy fanyar humorú, sajátosan értelmezett, apa-lány-viszonyt boncolgató melodrámát láthatunk a vásznon.