Jelek (Signs)

A világvége elmarad

Bemutató: 2002. október 24.

Újabb körök. Ezúttal gabona M. Night Shyamalan

Shyamalan Hollywood legkövetkezetesebb authora - némi vígjátékbeli félresiklás után a Hatodik érzékben rálelt a receptre: nyúljunk egyet a természetfelettibe, majd vissza a suspense-hez, a ráérősen úszkáló cselekményfolyamhoz, kellő pillanatban kicsapatott feszültségnöveléssel, s a „kevesebb több” láttatási elve alapján működő rémületkeltéssel, miközben a követő szemek mindvégig Hitchcockon függenek. Végül az ivólét Night megkavarja egy olyan fordulattal, melytől még négykézláb is orra esel, s ezzel az utóízzel már kiderül, hogy nem is gyümölcslevet ittunk, hanem levest kanalaztunk ezidáig. Az originál konstellációt a feltaláló azóta – korántsem eredeti módon – harmadik filmjében alkalmazza változatlan formulában.

Csak az építőkockákat kell kissé tologatni. A főhős ismét egy közelmúltbeli tragédiától marcangolt lelkű középkorú férfi – aki ezúttal Mel Gibson alias Graham Hess, a felesége halála után a reverendát szögre akasztott hitehagyott lelkész. Mellé ezúttal egy hasonló pszichikai felállású család is társul, egy önnön intelligenciájába komolyodott asztmás kisfiú, egy még kisebb, higiéniamániás lányka, és egy másodosztálybeli baseball-csillag szinten leragadt öcs, Joaquin Phoenix prezentálásában. A minimál helyszín egy nagy egybezöld kukoricatábla, közepén a fakó színekben szürkülő századfordulós családi házzal. A kiemelt szupernaturál elemek pedig a gabonakörök és az idegenek.

A helyszínek redukálása, a kamaradarab felé közelítés a legjobbakat hozza ki Shyamalanból. Megmutatja, hogy nagyon tud rendezni – mindvégig szinte semmis eszközökkel, fényekkel, árnyékokkal, zajokkal, csöndekkel képes biztos kézzel félelmet gerjeszteni. Az átgondoltan matt szürkés-zöldes, kékes-barnás színvilágnak nemcsak a nyomott vidéki jenki atmoszféra mélyítésében van jelentős szerepe, de a film háttérsztorijának jelenbe festésében is, a fulladtkékkel végig az anya itt hagyott nyomait sugározva a házban.

Már megint ott volt az orrod előtt... ... mégsem láttad. Jajh!

Shyamalan magasra tette a lécet a Hatodik érzékkel, és a Sebezhetetlen után immár másodszor hibázza el, hogy megint ugyanazt akarja megvalósítani. Mert az ember újra csak ugyanazt látja – egy minimalista cselekményű mozit, rengeteg, mesteri eleganciával végrehajtott ijesztgetéssel – s ilyenkor Shyamalan-reflexszel belőve önkéntelenül is egyre növekvő feszültséggel és bizalommal várja a nem várt végkifejletet, ami aztán új mederbe helyezi majd az egész sztorit. A filmben elszórt apró jelekből összeálló – s becsületből el nem árulandó – „végig ott volt az orrod előtt, és mégsem láttad” alapelvű meglepetés most sem marad el. Csak egy a gond – ez a csavar itt nem több, csupán egy dramaturgiai mankó a főhősök megmeneküléséhez, s nem egy tükör, mely aztán kristálytisztán a visszájára fordítja az addig látottakat. Vagy ha az, s ez az egész maga a Mondanivaló, akkor ez a mozi bizony egy nagyon buta s negédes közhely elmondására volt hivatott, s így még inkább érezhetjük magunkat átverve – mert nem lettünk átverve.

Így is-úgy is - a film remek sokker-fogások ügyes, ám üres tárháza marad, s a Világok Harcának hátsó szobából közvetített, agyunkba vésődő paranoia-analízise helyett a Függetlenség Napjának „Ezalatt vidéken…” feliratú off-screen történéseit egybefogó, ürességgel telt lufiként száll tova.