Katyn

Az igazság mindenkor

„Figyelembe véve, hogy a fent említettek mind a szovjethatalom engesztelhetetlen és megátalkodott ellenségei, elengedhetetlenül szükségesnek tartjuk: I. Utasítani az NKVD-t: 1. A hadifogolytáborokban található 14 700 volt lengyel tiszt, hivatalnok, földbirtokos, rendőr, katonai kémszolgálat ügynöke, csendőr, katonai telepes és börtönőr ügyét; 2. valamint Ukrajna és Belorusszia nyugati körzeteiben letartóztatott és az ottani börtönökben tartózkodó 11 000 személy - különféle ellenforradalmi kém- és diverzáns-szervezetek tagjai, volt földbirtokosok, gyárosok, volt lengyel tisztek, hivatalnokok és menekültek - ügyét különleges módon vizsgálja ki, és a legnagyobb büntetést szabja ki rájuk: az agyonlövetést. II. Az ügyet a letartóztatottak beidézése, vádindítvány, a nyomozást és a vádiratot lezáró határozat nélkül [...] vizsgálják ki.”  Ez az összetéveszthetetlenül kommunista frazeológiát használó szöveg, az SZKP politikai bizottságának előterjesztése pecsételte meg annak a 22 000, „fent említett” ártatlan ember sorsát, akiknek az „ügyét” 1940 áprilisában és májusában a kozelszki, sztarobelszki és osztaskovi hadifogolytáborokban és egyéb börtönökben  az NKVD a parancsban foglaltaknak megfelelően „különleges módon kivizsgálta”, majd utána a holttesteket tömegsírba temette.

A szovjethatalom engesztelhetetlen és megátalkodott ellenségei

 
A katyni mészárlás a 20. század egyik legsötétebb politikai bűntette. Kezdve onnan, hogy a németekkel hadban álló Lengyelországot a Szovjetunió az érvényes meg nem támadási szerződés ellenére hátba támadja, egészen a tárgyalás nélkül hozott halálos ítéletekig. A lengyel értelmiség a diplomája megszerzése után automatikusan tartalékos tisztté vált, így a kivégzett tisztek többsége amúgy orvos, jogász, újságíró, tanár is volt. A hadifogságba esett lengyel tisztek ügye a Londonban székelő emigráns lengyel kormánynak is fontos volt, ám a nyugati hatalmak a Szovjetunióval kötött szövetség miatt inkább nem bolygatták a kérdést. Egészen addig, amíg 1943-ban a németek fel nem fedezték a Szmolenszk környéki egyik tömegsírt.

Göbbels fedezte fel az eset propagandaértékét, és ennek megfelelően a német média nagy hangon kürtölte szét szerte a világon a szovjetek barbár tettének hírét. A nyugatiak még ekkor sem vonták kétségbe a szovjet verziót, miszerint mindez csak hazug náci propaganda, sőt erélyesen, akár cenzúrával is felléptek az igazság terjesztése ellen. Aztán fordul a hadihelyzet, a szovjetek előrelendülnek, felfedezik „a nácik által kivégzett lengyel tisztek” tömegsírját, és egy saját szakértői bizottsággal alá is támasztják igazukat. Az igazság természetesen a háború után is rejtve marad, Katyn tabutéma egészen 1990-ig, amikor a Szovjetunió végre elismeri felelősségét, de a mai napig tagadja, hogy népirtás, azaz el nem évülő háborús bűn történt volna.

A német média kürtölte szét a szovjetek barbár tettének hírét

Andrzej Wajda ebből a történetből, lefojtott nemzeti traumából csinált filmet, és vágta igen kemény fába a fejszéjét. A rendező apja szintén az egyik tömegsírban végezte, s nyilván a politikai mellékjelentések is óhatatlanul felerősödnek egy ilyen alkotásban. Wajda esztétikai csapdahelyzetbe került: Lengyelország áldozati szerepének hangsúlyozása nem kívánt politikai következtetéseket szülhet, a személyes síkon ábrázolt tragédia pedig elfedheti a nagy kollektív tragédiát. A tökéletes forgatókönyvet hosszú évekig kutató Wajda végül egy köztes megoldást talált.

A lengyel katonatiszt, Andrzej családja hamar szétszakad, s amíg a tisztet hadifogolytáborba hurcolják, felesége, Anna kislányával vissza kell jusson Krakkóba, ahol a németek már le is tartóztatták és deportálták apósát, az egyetem tanárát. Egyedül maradnak hát ketten az anyósával, és innentől egyértelmű lesz a helyzet: a háborút átvészelő nők története most is, mint annyiszor, szimbolikussá, és a túlélésért meghozandó áldozatok, morális kompromisszumok mérlegelésének a terepe lesz. Wajda néha felvesz egy-egy történetszálat, néha elejt egy másikat, láthatóan próbál a katyni tragédia következményeinek szinte minden aspektusára kitérni, a filmben minden Katynnal kapcsolatos állásfoglalásnak, minden helyzetnek morális tétje van.

Mindezzel azonban a rendező nem visszavetítve akar ítélkezni, nem átkozza ki a morálisan helytelenül döntő figurákat. Ekképp lesz Katyn szimbólummá, a Lengyelország geopolitikai helyzetéből eredő áldozati pozíció jelképévé.
Az erkölcsi kérdésfeltevés sosem volt idegen a rendezőtől, de a nagy Wajda-filmekben (Csatorna, Hamu és gyémánt, Tájkép csata után) a morális szentenciák sohasem helyettesítik az izgalmasan összetett karaktereket. Itt sajnos a hús-vér személyiségek helyett csak felskiccelt sorsokat kapunk. Jó példa erre Tadeusz esete: a fiatalember Anna unokaöccse, a film második harmadában, vagyis a háború utáni részben bukkan fel, s felvételizni szeretne a Képzőművészeti Főiskolára. Miután azonban az életrajzában ki kellene javítani azt a sort, le kell tagadnia, hogy apját Katynban kivégezték az oroszok, ezért inkább visszavonja a felvételiét. „Az embernek csak egy életrajza van.” – hangzik el a hatásos mondat, majd a Hamu és gyémánt Maciekjára emlékeztető fiatalember nemsokára ki is kerül a történetből – üldözés közben elütik. Az 1958-as Wajda-klasszikus ellentmondásos hőse így a nagyobb történet egyik elemévé egyszerűsödik. Ugyanakkor a Katyn-ból nem lesz tézisdráma; mélyen költői kép, amikor az újjáépített krakkói színház az Antigonét tűzi műsorára – a propagandacélokért háborgatott, újra és újra kihantolt, 1990-ig nyugtukat nem lelő tetemek története hirtelen mítoszi szintre emelkedik.

„Az embernek csak egy életrajza van.”

Wajda tovább keveri a szálakat, s a klasszikus hollywoodi hatáselemeket is felhasználva tényleg felvázolja a történet összes erkölcsi kérdését. Majd végül a film zárásaként, mintegy túllépve a moralizáláson, szinte széttárva a kezét magát a címadó, tragikus eseménysorozattal – a lengyel tisztek kivégzésével – zárja a filmjét. Nekem ezek a képek egyben azt is sugallták, hogy bár sok szempontból lehet kritizálni a film esztétikai döntéseit, egy ponton túl egyetlen dolog számít: felmutatni, ami történt, és megrendülni.

A Katyn Lengyelországban már szeptember óta látható a mozikban, és eddig 3 millió nézője volt. Az idegen nyelvű Oscar-díjért is versenyben volt, és csak az utolsó körben döntöttek a bírák az osztrák Pénzhamisítók mellett. A lengyel és az európai történelem egyik legsötétebb fejezete annyi hazug propagandafilm után immár a maga valóságában is megtekinthető. Az erkölcsi érzék is azt diktálja, hogy megnézzük.