Kegyetlen, veszett világ
Kritika a Precious – A boldogság ára című filmről
A tavalyi Oscar-gálán is elismerést szerző Precious (legjobb női mellékszereplő: Mo'Nique), világkörüli útja és elsöprő fesztiválsikerei után végre elérkezett a hazai mozikba is. A nagy felhajtás és felfokozott elvárás azonban beváltja a hozzá fűzött reményeket: kegyetlen és megrázó film, nagyszerű színészi játékkal és impozáns forgatókönyvvel fűszerezve.
A túlsúlyos, színesbőrű lányt kicsapják a középiskolából, ugyanis másodszorra terhes – ha ez nem lenne elég, később kiderül, hogy saját apjától állapotos, aki a lányt 3 éves kora óta zaklatja. Anyja féltékenysége és brutalitása megkeseríti a lány életét, a szörnyanya tettei és szavai sokszor elemi erővel hatnak a befogadóra is. Nem csoda, ha a mozikban a vetítések alatt sorra álltak fel az emberek, hiszen efféle testi és lelki kegyetlenséggel ritkán csapják arcon a nézőt. Ennek kapcsán fel is merül a nagy kérdés: vajon a mozinézőt csupán mazochisztikus hajlamai sarkallhatják egy ilyen savanyú történet végignézésére? A válasz egyfelől igen, másfelől viszont a forgatókönyv érdeme, hogy a savanyú szociodráma a második kisgyerek megszületésekor egy új, reményteli kezdetet is sejtet, amely végül pozitív kicsengésű, életigenlő darabbá változik. A változás egy alternatív magániskolával kezdődik, ahol a tanítónő (Paula Patton) alakjából sugárzó humánum és empátia hatására a lány elkezd hinni önmagában, és egy szép történethez illő módon barátokra tesz szert, és felcsillan egy más, egy jobb élet lehetősége.
A forgatókönyv érdekessége, hogy a naturalisztikus jelenetek mellett Precious álmai is megjelennek a filmben, sokszor épp egy-egy kíméletlen jelenet csúcspontján jelentkeznek, mintegy ellenpontozva a sokkolóan naturális képsorokat. A lány ilyenkor ünnepelt sztár, vagy egy sármos férfi udvarlásának célpontja – mindenesetre csillogó fényár, villódzó vakuk kitüntetett figyelme repíti a magasba, hogy a fellegekből azután a rideg valóságba zuhanjon. Precioust nemcsak a szűk, hanem a széles környezetéből is kizárják, önértékelési problémái ott kezdődnek, hogy a normális külsőt számára egy vékony, fehér, szőke nő külseje jelenti. A filmben az előítéletek, a diszkrimináció ábrázolása nem csupán a társadalom felől érkezik, hanem Precious figurája is hátrányosan éli meg etnikai hovatartozását.
A dráma hatását a színészi játék hitelessége alapozza meg: mind a Precious karakterét megformáló Gaboruey Sidibe, mind az anya szerepében feltűnő, Oscar-díjjal jutalmazott Mo’nique átgondolt, és megragadó játékukkal teremtik meg a film kegyetlen milliőjét. A film utolsó jelenete -mikor is Precious és az anyja a szociális gondozó Mrs. Weiss (Mariah Carey) társaságában beszélgetnek-, a film legmegrázóbb része: az erkölcsi és emberi értékek teljes hiányáról tanúskodó vallomásban az anya embertelen és kegyetlen személyisége katarktikus erejű: a nézőben a felháborodás és a meghökkenés keveredik az undorral.
A film egyetlen negatívuma a zenehasználat néhol felesleges, redundáns használata - az álombeli jeleneteknél segített a giccses fergeteg légkörének megteremtésében, azonban a naturalisztikus képi világhoz nem minden esetben járult hozzá építő módon. Mindenesetre a Precious pozitív kritikai és közönségi visszhangja megérdemelt, Lee Daniels filmjével egy megrázó és emlékezetes alkotás született.
