Kései sirató
Kritika a Poézis – Mégis szép az élet című filmről
Az Alzheimer-kóros nagymama egyszerre fedez fel egy sötét titkot a családjában és a költészet nyelvét egy szemináriumon - ritkaságszámba menő dél-koreai film a magyar mozikban.
Az idei esztendő egyetlen koreai mozibemutatója egy jelentős kortárs szerzőt mutat be a magyar közönségnek: Dél-Korea nemzetközi szinten jegyzett és díjazott művészfilmes-mesterhármasának egyike Lee Chang-dong (Kim Ki-duk és Hong Sang-soo mellett), ez az eredetileg regényíróként indult úriember, aki igen későn, negyvenhárom évesen állt be a rendezők sorába. A Poézis – Mégis szép az élet Lee ötödik nagyjátékfilmje (a Mentolos cukorká-t a 2000-es Titanic Filmfesztiválon, a Rejtett napfény-t pedig a 2009-es Koreai Filmhéten csíphették el a szemfülesek): a női főhős szerepeltetése, illetve témája a Rejtett napfénnyel rokonítja, ám szellemiségében teljesen eltér tőle.
Míg a Rejtett napfény anyafigurájának a kisfia tragikus halálát kellett feldolgoznia, a Poézis kedélyes nagymamájára kettős csapást mér a sors: azután, hogy egy hirtelen ötlettől fogva beiratkozik egy versíró-tanfolyamra, szembesül unokája szörnyű tettével (iskolatársaival együtt többször megerőszakolt egy lányt, aki ezután az öngyilkosságba menekült), nem sokkal később pedig a kórházban Alzheimer-kórt diagnosztizálnak nála.
E premissza a melodráma vagy a thriller (vö. Bong Joon-ho: Anya) műfaja felé csábít, Lee Chang-dong azonban tartózkodik a bevett megoldásoktól: szűkszavú, mindennemű érzelgősségtől mentes, minimalista alkotása a humanista realizmus útját választja, és kizárólag a kedves, tiszta lelkű nagymama (Mi-ja) karakterére fókuszál. Mi-ja szerény életet él egy csendes kisvárosban, egyedül neveli kamasz unokáját, nyugdíját pedig egy szélütött öregember gondozásából befolyt pénzzel egészíti ki. Miféle reakció adható arra, ha a csoportos nemi erőszakot elkövető fiúk apjai egy nagyobb összegű „fájdalomdíjjal” próbálják elhallgattatni a halott áldozat édesanyját? Miképpen válhat egy Alzheimer-kórosból poéta? Erre a kettős belső vívódásra épít ez a finom szövésű, introspektív mozi.
Lee mindig is élesen bírálta a dél-koreai társadalmat, ezt jelzi a Zöld hal keserű fatalizmusa és az Oázis tragikusan félreértett, ekként szétválasztott pária-szerelmespárja is: most a morális korrupció a soros, az a tökéletes, jéghideg közöny, ahogy ezt az ügyet kezelik az édesapák, valamint az iskola igazgatósága. Mi-ja az Anya címszereplőjétől eltérően nem lázad látványosan, tudomásul veszi a patriarchális koreai társadalom játékszabályait (végül ő is kifizeti az összeg rá eső hányadát), ugyanakkor érzékelteti erkölcsi tartását és az áldozattal való együttérzését (véletlenszerűen kimegy az apákkal folytatott megbeszélésekről, nem teljesíti az egyik apa megbízását, ellátogat a halott lány templomi megemlékezésére). Legszívesebben a költészeti szemináriumon hallottakat hasznosítaná, ám a szemlélődés örömét minduntalan megtöri a büntetlenség ténye, illetve az az embertelenség, amely körüllengi az esetet: minden megy tovább a régiben, mintha mi sem történt volna.
Nem akármilyen segítőtársat választott magának a rendező: főszerepben a dél-koreai mozi legendás színészegyénisége, Yoon Jeong-hee látható. A több mint 300 filmben szereplő díva a késő ’60-as – kora ’70-es évek legnagyobb hazai sztárja volt (a koreai filmtörténet az első nagy színésznő-triumvirátus között tartja számon Nam Jeong-im és Mun Hee mellett), aki több mint tizenöt éves kihagyás után tért vissza a gyöngyvászonra. A Poézis az ő apoteózisa: egészen bravúros teljesítményt nyújt a megrendült nagymama szerepében, aki megkísérli kommunikálni a kommunikálhatatlant. Ő Lee Chang-dong művészetének első nyertes figurája: az anyanyelv fokozatos elfelejtéséért a költészet nyelvének felfedezése kárpótolja – és ez teszi líraian szép filmmé a Poézis-t.
