Ki tudja...

Párizsi hatszög

Bemutató: 2002. november 7.

Olykor nehézveretű klasszikusokat visz színre (Az apáca; Jeanne d’Arc) többnyire azonban franciásan szellemes darabok szerzője, ettől akár még népszerű is lehetne, legtöbb darabja ráadásul valamilyen titok, nem egyszer bűnügyi rejtély körül forog. Már első filmje, a Párizs hozzánk tartozik (1961) irodalom szakos hősnője egy spanyol emigráns rejtélyes halála után nyomoz, a Titkos védelemben egy balesetnek álcázott gyilkosságot göngyölítenek fel, a Ki tudja? sincs híján a titokzatosságnak.

Az egyik hős egy ismeretlen Goldoni kézirat után kutat, a másiktól ellopnak egy értékes gyűrűt, de igazában itt sem a krimi izgalma számít, hanem az, amit a rejtélyek a személyiségben felkavarnak. Rivette-nél, bármennyire hatott is rá a film noir, sohasem a történet az érdekes, hanem a játszó személyek. Színészközpontú rendező, miközben klasszicista mód tudatosan szerkeszt, annyi szabadságot ad aktorainak, amennyit utoljára a commedia dell’arte komédiásai kaptak.

Kinek-kinek egyedül kell felépítenie filmbeli személyiségét, és Rivette okkal bízik színészei improvizációs készségében, a casting során semmit sem bíz a véletlenre, mindig jól választ, különösen, ha hősnőit kell megtalálnia: nála lett nagy színésznő Bulle Ogier, Sandrine Bonnaire személyében ideális Jeanne D’Arc-ra talált. Új filmjét Jeanne Balibar (Camille) egyedül is elvinné a hátán, egészen a boldog végig (a Ki tudja? minden szomorúsága, és bizonytalankodása ellenére komédia: jól végződik), de a társai is kiváló színészek. Kiváltképp Sergio Castellito – Ugo, a színidirektor szerepében, vagy Helene de Fougerolles, aki a direktor segítője, majd csábítója lesz a Goldoni-kézirat után folytatott nyomozásban.

„Tempus fugit, amor manet. ” A történet kulcsmondata az ellopott gyűrűbe vésve áll. „Minden elmúlik, csak a szerelem örök.” Olvashatjuk reményt keltő mondatnak is, itt inkább baljós értelme van. A szereplők a múltjukba gabalyodnak, s ezért nem tudnak boldogulni a jelenben. Camille-t, a színésznőt váratlanul elsodorják az emlékei, amikor Párizsba érkezik olasz társulatával. Szorong, elfelejti a szerepét, mert csak arra tud gondolni, ebben a városban él hajdani szerelme, Pierre, akit három éve csúful elhagyott.

Elindul, hogy megkeresse a férfit, aki azóta már megtalálta a boldogságot egy tánctanárnő oldalán. Vagy mégse. A filozófia-professzor Camille-t egy óvatlan pillanatban lakása gardrób szobájába zárja, szándéka szerint mindörökre, hogy elejét vegye egy újabb árulásnak, a színésznő azonban a jelek szerint mégsem annyira biztos a nosztalgia erejében, s egy tetőablakon át kimászva, újból faképnél hagyja a heideggeriánus hősszerelmest. Minderről féltékeny élettársa és direktora, Ugo persze mit sem tud, párbajra hívja a filozófust.

Maga választja a helyet és a fegyvert, a színház zsinórpadlásán vívják a vodkapárbajt, aki előbb berúg, a mélybe hull. Ahol persze védőháló feszül.
Ilyen védőháló Rivette-nél a színház is, ahol a színészek minden este mások bőrébe bújnak, meghalnak és másnap feltámadnak, a színpadon semmi sem igaz, és mégis valóságosabb és teljesebb, mint az élet. Olyan menedék, ahová vissza lehet térni, ha a valódi szerepekben felsülne a színész, mert hiszen Rivette és Pirandello (az ő darabját játsszák a filmben) szemében is „színház az egész világ”, szünet nélkül szerepeket próbálunk és játszunk.

Többnyire félszívvel, féltehetséggel, ripacs módján. Már ha egyáltalán mi választjuk a szerepeinket, s nem a környezetünk vetíti ránk képzeteit. Pirandello darabja, az Így van, ha így tetszik is emiatt kerül a filmbe (filmváltozatát As you desire me címen Greta Garbo vitte világsikerre 1932-ben, Pirandello talán még a Nobel-díját is a film népszerűségének köszönheti), amnéziás hősnője Ignota, maga sem tudja kicsoda valójában, üres lap, amire ki-ki azt ír, amit akar.

Kik vagyunk? Ki tudja. Rivette hősei ezzel a húsba vágó kérdéssel viaskodnak, a tragikus bűnhődés azonban rendre elmarad, ezekben a filmekben az élet élvezetes játék, akkor is, ha vajmi keveset tudunk róla, és komikusan csetlünk-botlunk benne. Rivette szeretettel figyeli a hőseit, a történetük, életük drámai fordulatai, a szerelmi három- sőt sokszögek végkifejlete kevéssé érdekli, annál inkább a személyiség finom rezdülései, a szerepcserék (ehhez kell neki szinte mindig a színház, nemcsak mint az örök alakoskodás metaforája, hanem mint olyan díszlet, mely megsokszorozza a  körülötte folyó színjátékot), a folytonos átöltözés, átváltozás, s ez az indoka a különös Rivett-dramaturgiának, a lassú, részletező jellemrajznak, a monstruózus hosszaknak (a rekorder, az 1971-es Out 1: Noli me tangere, tizenhárom órás).

Rivette-filmet nem a történetéért nézünk, hanem a képek, a gesztusok zenéjéért. Abszolút hallás nélkül alighanem ez a rövid, két és félórás etűd is lassan telik majd.