Kísértések - Dokumentatív elemek fikcióval ötvözve - beszélgetés Kamondi Zoltánnal
- 1999-ben fejezted be előző nagyjátékfilmedet Az alkimista és a szüzet. Milyen volt a film fogadtatása?
- Vegyes, mint általában. Furcsa Filmszemle volt, amikor bemutatták, botrányokkal, díjak nélkül. Ebben a felhajtásban aztán maguk a filmek kevesebb figyelemben részesültek. Kaptam aztán dicsérő és kevésbé dicsérő kritikákat is. A film egyébként elég szép karriert futott be, különösen külföldön, ahol díjakat is nyert. A berlini fesztiválon például nagyon jól fogadták, és az angoloknál, Manchesterben is nagyon szerették. De főként azért volt számomra fontos az Alkimista, mert előtte nagyon sokáig, majd 8 évig nem tudtam nagyjátékfilmet csinálni.
- Hoztál át színészeket az Alkimistából a mostani filmedbe?
- Ónodi Eszter itt is megjelenik egy kisebb szerepben, de inkább a munkatársaim, a csapat az, ami megmaradt. A mostani filmben sok az amatőr szereplő.
- Most fejeződtek be a forgatási munkálatok, és már zajlik a vágás. Eddig minden úgy sikerült, ahogy elképzelted?
- Alapvetően igen. Ugyanakkor egy film minden fázisban egy kicsit újrakezdődik. A forgatókönyvhöz képest a forgatás során egyes elemek nagyobb hangsúlyt kaphatnak, míg mások elhalványulnak. Ugyanez történik most a vágás esetében is. Nagyon fontos, hogy az ember elfelejtse a forgatás élményeit, hogy megint friss szemmel tudjon ránézni az anyagra. Ebből a szempontból a vágónak nagyon fontos szerepe van, hiszen ő abszolút friss szem.
- A kezdet kezdetén a forgatókönyv A hacker esete a cigánylánnyal címen futott. AzAlkimista és a szűzben az alkímia metaforaként működött, így van ez most a hackerséggel is?
- Ez a kezdeti szinopszis munkacíme volt, de a történet alapmagja valóban ez: egy szegények és gazdagok világa között folytonosan átjáró 19 éves hacker srác esete a cigánylánnyal.
Ez most egy teljesen más film lesz, egyáltalán nem olyan metaforikus, mint az Alkimista volt. Tulajdonképpen a legreálisabb film, amit eddig csináltam. Az volt a szándékom, hogy egy sajátos dokumentarista irányt próbáljak ki, aminek a szellemisége kicsit olyan, mint a Magyar Tarka sorozaté. Egy ilyen típusú megoldás már régóta foglalkoztat. Ezt megelőzően egyik számomra kedves filmemben, az Arany nyugágyban próbáltam ki az improvizatív, dokumentatív elemek ötvözését a fikcióval. Érdekes, hogy közvetlenül ezután csináltam az Alkimistát, amely ezzel szemben egy nagyon metaforikus, meseszerű, szimbolikus film. Ez a mostani megint egy reális, karcos, dokumentarista jellegű mozi lesz, számos rafinált megoldással.
- Úgy hallottam, a film nagy részben fekete-fehér lesz. Mi ennek az oka, mi a célod ezzel?
- Ez a megoldás a filmjeimből való, gyakorlatilag a Magyar tarka darabjaiban is végig ezt alkalmaztam. Régebbi dokumentumfilmjeim között is vannak olyanok, amelyekben fekete-fehér és színes részek váltakoznak, mint például az Arany nyugágyban is. Régóta rágódom azon, hogyan lehet ezt a két technikát egymás mellett működtetni.
Ebben a filmben ez praktikusan úgy jelenik meg, hogy van egy objektív, tárgyilagos, külső szemszög, ez az, ami fekete-fehér, és egy belső, szubjektív, hektikus színes rész, ami a főszereplő lelki folyamatait hivatott ábrázolni. Ugyanis alapvetően a személyiség kialakulásáról, a felnőtté válásról, egy 19 éves fiú lelki fejlődéséről van szó. Kicsit Wilhelm Meisteres történet ez.
- Kaptál valamilyen „iránymutatást” a producerektől arra vonatkozóan, hogy a közönségnek tetsző, rentábilis filmet próbál csinálni?
- Semmi ilyesmi nem volt. Hagyták, hogy azt csináljam, amit akarok. Szemben az Alkimista egyszerűen követhető sztorijával, ennek a filmnek egy szerteágazóbb, életszerűbb, lebegőbb története van. Bonyolultabb, ahogyan az élet bonyolult, inkább valóság- vagy eseményfolyamnak nevezném.
Ezt a közönségfilm – művészfilm szembeállítást amúgy is álvitának tartom. Persze főként az amerikai filmek PR-ban, pénzben, kópiaszámban stb. való nyomulása, illetve a hazai helyzet bizonytalansága, a kormányzat erőszakos és kiszorító kultúr- és filmpolitikája miatt van egyfajta elefántcsont toronyba húzódás itthon az ún. „művészfilmeket” készítő rendezők esetében. De én azt gondolom, hogy abban a pillanatban, ahogy normalizálódik a magyar filmszakma helyzete, azaz egy nyugodt, biztos financiális rendszerben tud működni, a jelenlegi pénztelen vergődés és bizonytalanság helyett, akkor ez nem lesz kérdés.
- Hogy érzed, a jelenlegi finanszírozási rendszer, illetve a most tapasztalható hatalmi befolyás mennyire szolgáltatja ki a filmkészítőket, esetleg mennyire béníthatja az önállóságot?
- Ez nagyon súlyos kérdés. Az a tervezet, amit mi a filmszakmán belül létrehoztunk, hosszú távon éppen a jelenlegi kiszolgáltatottságot szüntetné meg. Egy olyan struktúrát dolgoztunk ki – és szerintem ez az egyetlen, aminek létjogosultsága van, mint ahogy ilyen jellegű és szemléletű struktúrák léteznek Európában is – amely lehetőséget ad, érdekeltté teszi a magántőkét, a privát és üzleti szférát, hogy befektessen a filmiparba. Ezt a befektetési hajlandóságot a maga eszközeivel, például adókedvezményekkel, az államnak is ösztönöznie, támogatnia kell.
Nagyon fontos kérdés az, hogy az állam hogyan használja fel a saját megkerülhetetlen kultúra-támogató szerepét, funkcióját. Például meghatározó, diszkriminatív módon jár-e el, mint a jelenlegi kormány, amely arra használja fel eszközeit, hogy a saját klientúráját építse, kontraszelektív módon jutasson támogatáshoz bizonyos alkotókat. Ennek hosszú távon hihetetlen veszélyei vannak, ugyanis megszűnik a minőség kiválasztó elve. Egy fiatal, kezdő rendező nem azon fog gondolkodni, hogy hogyan csináljon jobb filmet, hogyan tudna minél többet tanulni, hanem azon, hogy kivel ismerkedjen meg, milyen államtitkárnak milyen politikai szolgálatokat tudna tenni. Ilyen módon hosszú távon tönkre lehet tenni egy ország kulturális életét. A kontraszelekció, a támogatások pártpolitikai érdekek alapján való osztogatása megfojtja a szellemi életben meglévő belső, szabad kreativitást. Az ilyen kultúrpolitika azt a jövőt veszélyezteti, ami állítólag – egy általános iskolában sem megengedhető képzavarral kifejezve – már elkezdődött.
Jelenleg a szakmai és civil összefogás segítségével képesek a filmesek úgy ahogy a víz színén maradni. Tavasszal szerintem például a Mozgókép Alapítvány nagyon bölcs és józan döntést hozott olyan filmek támogatásával, amelyek minőséget képviselnek és hosszú távon vállalhatóak.
- A te mostani filmednek ebből a szempontból milyen a sorsa?
- Három évvel ezelőtt kezdtük el ezt a filmet. A Mozgókép Alapítvány akkor is és most is döntő szerepet játszott a film létrejöttében. Itt mindenképpen meg kell említeni Vincze László, az MMK gazdasági vezetőjének a nevét, akinek filmszeretete, szakmai hozzáértése és a magyar film iránti elkötelezettsége példamutató, és szinte az egyetlen remény, hogy van kiút ebből az elképesztő filmszakmai helyzetből. Visszautalva a civil segítségre, mindezzel együtt tulajdonképpen akkor dőlt el, hogy el tudjuk kezdeni a forgatást, amikor Budai György producer a saját pénzével és kreativitásával a film mellé állt. Nagyon sok érték és tartalék van még ebben a szakmában, amit jó lenne, ha a politikusok nem kihasználni és legyalulni akarnának. Persze ehhez egy olyan kultúrpolitikára lenne szükség, ami nem örökségben gondolkodik, és nem a jövőt akarja megerőszakolni, hanem a tehetséges és élő jelenre épít.
- Pályafutásodban nagyon fontos a dokumentumfilmek szerepe. Gyakran elhangzik, hogy a 70-es, 80-as évek után a dokumentumfilmek mintegy eltűntek az érdeklődés homlokteréből, nem generálnak olyan mértékben vitákat, mint egykor, moziban már egyáltalán nem találkozni velük. Te hogyan látod, és éled meg mindezt?
- Én nem érzem annyira súlyosnak a helyzetet. Ezen a téren alapvetően a tévék vették át a szerepet, és azt látom, hogy egyre több fiatal csinál dokumentumfilmet. Amikor 93-ban elkezdtem a Magyar tarkát, akkor, úgy gondolom, a mainál rosszabb volt a helyzet, azóta többféle kísérlet, műhely is indult.
Alapvető tény, hogy a dokumentumfilm kiszorult a moziból és televíziós műfajjá lett. Az a típusú mozis értékekkel bíró dokumentumfilm, amit például a Gulyás testvérek vagy Gazdag Gyula és társaik műveltek magas szinten, megszűnt. Más kérdés, hogy a műfaj tovább él a televízióban.
Fontos megemlíteni, hogy a modern játékfilm-művészet rengeteget tanult a 60-as, 70-es évek dokumentarizmusából. Lars von Triers-ék Dániában, vagy akár az új angol filmek színészi játékban, sztorikezelésben, filmnyelvben, kamerahasználatban rengeteg dokumentarista elemet használnak.
- A dokumentumfilmnél maradva, hogy látod, az utóbbi évtizedben mennyiben változott a riportalanyok, megszólalók viszonya a kamerához?
- Amikor a 80-as évek közepén elkezdtem dokumentumfilmet csinálni, jellemző volt, hogy a riportalanyok zavarba jöttek, nehezebben tudtak megszólalni; fura, ismeretlen, elfogódott viszonyban voltak a kamerával. Most azt veszem észre, hogy akárkihez odamegyek, akár egy írni, olvasni sem tudó cigányemberhez az Alföld közepén, abban a pillanatban megáll, és lenyom egy másfél órás interjút. Nagy probléma azonban, hogy most mindez egy tanult, nem őszintén eljátszott szerep, amit a tévéműsorokból látnak és tanulnak. Ma leginkább abban van a probléma, hogy miképpen lehet ezeket az embereket rávenni az őszinteségre, illetve arra, hogy emberi módon nyilvánuljanak meg, és ne azok alapján a sémák és patentek alapján viselkedjenek a kamera előtt, amit a brazil sorozatokban, vagy a kereskedelmi tévék játékaiban látnak.
- Hogyan lehet ezt a fajta „tévé-viselkedést” megkerülni?
- Sehogy. Itt tulajdonképpen egy veszélyes gyorsasággal kiépülő virtuális valóság létrejöttének vagyunk szemtanúi és részesei. Most nő fel nálunk gyakorlatilag az a generáció, amely már tévén nevelkedett. Ugyanez a helyzet például Amerikában vagy Nyugat-Európában sokkal súlyosabb, hiszen náluk mindez régebb ideje tart, s a személyiségfejlődésben csecsemőkortól kezdve kikerülhetetlen szerepet játszik a televíziózás, az abban látott személyiségek, viselkedésmódok, érzelemnyilvánítások másolása. Ez egy rendkívül súlyos pszichológiai és szociális probléma. Vannak, akik azt mondják, hogy a tévét ki lehet kapcsolni. Azt látjuk azonban, hogy egyre kevésbé lehet megkerülni, mára jórészt a közterületek is ezzel vannak feltöltve és lefedve, legyen szó a kocsmában szóló tévéről, a szupermarketekről, vagy az utcai óriásplakátokról. Különösen a fiatal, alakulóban lévő személyiségre van nagy hatással az, hogy milyen képekkel és értékrenddel szembesül nap mint nap.
