Koccanás

Kisgenerál

Bemutató: 2009. október 1.

Nincs gonoszabb ember annál, aki azelőtt jó volt, de egy másik gonosz őt is gonosszá tette - mondja Bud Spencer a Kincs, ami nincsben (1981), s bár Sergio Corbucci filmjének vajmi kevés köze van a Koccanás-hoz, a dühös bemondás kiválóan alkalmazható minden korábban békés szándékú úrvezető színeváltozására. Igaz, Spiró György drámájából és az ebből készült Török opusból épp a tanulóvezető hiányzik, az össztársadalmi balesetre még rácsodálkozó naív sofőrtanonc, akit oktatója mondjuk épp azért nem enged haza, hogy rutint szerezzen dugó-lélektanból. Helyette a film nyitányában Spiró lesi térfigyelőkamerákon hőseit, a "társadalmi keresztmetszetet" (jól ismert, közhelyes figurák a hétköznapokból) ebben a keserédes piknikben, valahol a Hungária körút és a Salgótarjáni út kereszteződésében.



Nincsenek itt naivok, mindenki tudja mi az érdeke, még a karambol sem tántoríthatja el őket az életszáguldástól, mindenki veszettül mobiltelefonál, majd kényelmesen alkalmazkodik az új helyzethez. A tőzsdés laptopozik, a vállalkozó igyekszik hasznot húzni a felgyűlt embertömegből és büfét nyit, a rendőr megbírságolná a megrekedt autókat. Magyar valóság. Spiró meghatározásában: Hungarikum (két részben). Kismagyar abszurd: a színdarab ötletének a lényege, hogy "abnormális körülmények között még tudunk normálisan érezni és cselekedni, még fel tud épülni egy élhető társadalom, a génjeink alkalmasak rá, de amikor visszakerülünk a taposómalomba, akkor ismét megőrülünk". (Idézet a Litera.hu Spiróval készült interjújából)



Az anyázás és mobilozás lecsendesedésével ugyanis a dugóban valóságos idill kezd kibontakozni, pár órára győz a józan ész, van szeretet és van románc - de csak addig, amíg újra nem indul a forgalom. S ha már a Corbucci opusszal kezdtük: "Aki barátot talál kincset talál." De menten elveszíti, ahogy beül az autóba. Efféle abszurdot eleve csak erősen stilizálva lehet filmre (képernyőre) vinni: Török (eredeti helyszínen forgatott) adaptációjában a színészek szoborrá merevednek, mindig a (folyamatos) dialógus (hangjáték) megfelelő gesztusaiba fagynak. Elkapott fekete-fehér állóképek között pásztáz a kamera - karambol történt, megállt az idő, az élet megy tovább.



Minimál-film ez, de pont ez a redukált stílus teszi élővé (és indokolttá: megállt az idő) a Spiró-darab filmváltozatát. Nincsenek itt ugyanis valódi érzelmek, csak felszínes barátkozás egy kiadós anyázás után, nincs cselekmény, csak látszatlötyögés a négy kilométeres kocsisoron. Áll a sor, áll a kép. Mindenki a túlélésre játszik, és alig várja, hogy újra autóba ülhessen, de addig is megpróbál alkalmazkodni. Szkínhedet és hittérítőt ugyanúgy az anyagi haszon tántorít el eredeti céljától, ahogy a forgalmi dugóban megszülető újtársadalom is anyagi alapon szerveződik - ki tudja mi történne, ha az elakadt vállalkozó nem árulna meleg sört, kávét, lángost, virslit, szpritét. Tiszta Balaton. Hullámzik a fáziskép.



A statikusságában teatrális Koccanás témájában hézagmentesen illeszkedik Török kisrealista filmtrilógiájához (Moszkva tér, Szezon, Overnight), kísérletező kedvét illetően a (szintén tévéfilm) Csodálatos vadállatok mellé kívánkozik. S bár a Török-féle kísérletező kedv kezdi visszaadni hitünket a tévés műfaj létjogosultságában, egyszersmind felvet egy aggasztó gondolatot is. Nevezetesen, hogy a pörgős műsorokhoz szokott néző türelmét mennyire kezdi ki az állóképekre komponált hangjáték, nem fárasztja-e a figyelmet túlságosan a dialógus erőteljes tempójának és a képek statikusságának ellentétes hatása - hogy a néző nem merevedik-e meg a Koccanás szereplőihez hasonlóan.