Kóla, puska, sültkrumpli

Halálközelben 

Bemutató: 2003. június 26.

Moore ezúttal szélesebbre nyitja könyörtelen-szatírista objektívjét, és a teljes amerikai társadalmat vizsgálja, pontosabban annak fegyverek iránti, szexuálisnak nyugodtan nevezhető vonzalmát. Miért ilyen erőszakos az USA? Vajon a kvázi-korlátlan fegyvertartási jognak köszönhető-e az erőszakos bűncselekmények nagy száma, vagy valami más, mélyebb, nehezebben körülírható oka van Amerika vérgőzös mindennapjainak?

Bár Moore-t dokumentumfilmesnek neveztem, tettem ezt csupán azért, mert ebbe az alkotói kategóriába passzol leginkább - ugyanakkor egyik filmjére sem jellemző a száz százalékos tényszerűség, ez közismert, és sűrűn publikált tény. Félreértés ne essék, nem ferdít az eseményeken, nem hazudik a képünkbe, csupán a filmkészítés rendelkezésére álló eszközeit használja fel – céljai elérésének érdekében nyugodtan mondhatjuk: gátlástalanul - némi manipuláció, esetében balos világnézetének népszerűsítése céljából. Ha valaki osztja Moore ideológiáját (jómagam például), azt ez nem fogja különösebben kizökkenteni, aki viszont vele ellentétesen látja a dolgokat (mint például az amerikai jobboldal, amely lassan kész fathvát tűzni ki a fejére), az filmjei láttán általában a falat kaparja.

Mivel a téma komorabb, mint Moore korábbi munkáié, a filmes szokásos csipkelődő humora kevésbé domináns, sőt, a Columbine középiskola kamerái által 1999-ben rögzített mészárlás bejátszása után el is tűnik a filmből. A tárgyalt kérdéskör egyszerűen nem engedi meg a humort, és ez teljesen érthető.

Moore mindenkinek nekimegy, aki Amerika vérre szoktatásával, illetve mentális széthullásával akár bizonyíthatóan, akár nem bizonyíthatóan, de gyanúsítható: az NRA-nek (National Rifle Association, Nemzeti Fegyverszövetség), a hírmédiának, a szociálisan érzéketlen politikusoknak, a hírhedt Michigani Milíciának (meg a fegyverlobbinak úgy általában), illetve számtalan egyéb, ilyen-olyan módon erőszakbarát szervezetnek. Megszólaltatja az oklahomai bombamerénylet végrehajtójának bűntársát, a Lockheed Martin sajtófőnökét (a cégnek Littletonban, a Columbine középiskola városában van gyára) és még tucatnyi más, direkt vagy indirekt módon halálközeli személyt (a „halálközeli” természetesen a lehető legtágabb értelemben értendő). Kereszteshadjárata közben dermesztő tények látnak napvilágot, a nézőt alkalmanként mélyen megrázza tudósításával.

Mégis.
Bár a Bowling for Columbine, annak ellenére, hogy tagadhatatlanul az utóbbi évek egyik leghatásosabb dokumentumfilmje, épp a témának köszönhetően kevésbé fókuszált alkotás, mint a kiváló Roger and Me; túlságosan csapongó, és – bár lehet, hogy ezzel a véleményemmel egyedül maradok – nem ás kellőképpen mélyre, némelyik, a problémára adott válasza pedig fájdalmasan sematikus. Hogy ezek a hiányosságok kevésbé érzékelhetőek maradnak, az Moore manipulációs tehetségét dicséri.