Kóristák

Angyalszárnyon a Pokolból

Bemutató: 2004. december 16.

Két jól sikerült „duplaalakítás” is kapcsolódik a francia kedvenchez. Christophe Barratier, aki rendezőként eddig csak a negyedórás Lambert Wilson főszereplésével készült Les Tombales című Maupassant-sztorit jegyzi, most nemcsak elsőfilmesként, de forgatókönyvíróként és két dal erejéig zeneszerzőként is bemutatkozik. Régi alkotótársa, az elsősorban színészként megismert Jacques Perrin pedig, akivel producerként közösen jegyzik a Himalája, a Mikrokozmosz és a Vándormadarak című természetközeli mozikat, megmaradva a kaptafánál, ezúttal a producerkedés mellett magára vállalta a főszereplő felnőttkori önmagának alakítását is. A „nyerő csapathoz”, amely Karlovy Vary-ban és Velencében arany-jelölésig vitte, az Oscar-versenyen pedig hivatalosan képviseli Franciaországot, csatlakozott a Vándormadarak, a Himalája, a Vágy Forradalma, vagy a Bíbor Folyók zeneszerzője, Bruno Coulais is, aki a most átadott Európai Filmdíjak közül a legjobb zenének járó elismerést vehette át munkájáért.

A gyerekkor tablóképből felfényezett mementója

A Kóristák Pierre Morhange, a híres karmester gyerekkorának tablóképből felfényezett mementója, mégsem elsősorban az ő története. A napjainkból egészen a háború utáni időkbe repítő megszakítatlanul hömpölygő flashback egyenest a Tófenék Intézet kapuja előtt tesz le. A jórészt háborús árvákat begyűjtő bentlakásos fiúiskola szükségképpen nehezen kezelhető növendékei mindent elkövetnek az ellenük bevetett katonás módszerek ellen. Az intézetbe frissen érkező nevelőtanár, Clément Mathieu, azonban nem hisz a diktatórikus „Akció-Reakció”, magyarra fordítva fogat fogért elvében. A kezdettől felvállalt cinkosság, türelem és humor lassan gyümölcsözni kezd, olyannyira, hogy a kissé csalódott zenetanár előkotorja örökre félrerakott kottáit, s akár a Tamás templom karnagya, fiúkórust szervez. Az ördöginek titulált torkokból hamarosan angyali hangokat csal elő, s a senkinek sem kellő kallódó lelkek lassan kinyílnak a zene varázsa előtt. Noha a faarcú tanártársakat, a tehetős pártfogókat és a reményvesztett szülőket is sikerül felrázni a világégést követő ólmos álomból, nem számolhatunk teljes happy end-del. Merthogy minden csoda csak három, vagy maximum csak 363 napig tart…

Christophe Barratier konzervatív alkotónak nevezhető abból a szempontból, hogy a mozit elsősorban kedélyjavítónak tekinti, mint mondja, a filmekkel ahhoz kell hozzájárulni, hogy a világ élhetőbb legyen. A Kóristákkal nem hazudtolja meg önmagát. Igazi karácsonyra való embermesét tálal kellő adag szentamentalizmussal, rengeteg, a történetbe plasztikusan illeszkedő zenével körítve. Maga a sztori agyonkoptatott húrokat feszeget. Két örök témát kapcsol össze: az ilyen-olyan okból intézetbe zárt, lehetőleg kezelhetetlen gyerekek lehetőleg sanyarú sorsát bemutató közelképet és az alkotás, a művészet megváltó mivoltáról szóló „dicsőítőéneket”. Ami mindezek ellenére új lehet az erkölcsi többletekre és a főleg ünnepek táján magára találó emberiességre építő kényelmesen másfél órára szabott moziban, éppen az, hogy ügyesen kikerüli az alapvetés buktatóit. Nem könnyesebb, nem érzelgősebb, mint azt a téma megkívánja, s bár a lehetőség nagyon kecsegtető, nem kanyarít a film végére holmi tanulságul szolgáló erkölcsi elégtételt.