Kőtutaj

Szatirikus katasztrófamese

Bemutató: 2004. június 3.

George Sluizer spanyol-portugál-holland koprodukcióban megvalósuló filmjének a Nobel-díjas portugál José Saramago azonos című regényéből készült Kőtutajnak, magyar vonatkozása is van. A metafizika határán egyensúlyozó mozi forgatókönyvét a rendező mellett Bíró Yvette jegyzi.

George Sluizer már rögtön első filmjével (Tartsd vissza a tengert), elnyerte a Berlini Filmfesztivál Ezüst Medvéjét. A Párizsban született holland producerként jegyzi többek között Werner Herzog Fitzcarraldóját, rendezőként pedig olyan filmeket, mint A nő kétszer, a Nyom nélkül eredeti és remake verziója, vagy A bűn ideje. A nemzetközi berkekben tevékenykedő thriller-mester ezúttal visszatért Európába és egy tőle teljesen szokatlan érzelem-mozit rendezett, ahogy Chicago Sun-Times kritikusa fogalmazott, a káosz-elméletből kibontakozó „szolid katasztrófafilmet”.

A kőtutaj nem más, mint maga az Ibériai-félsziget, amely egy hatalmas repedés mentén elszakadva Európától, végzetes sebességgel sodródik az Azori-szigetek felé. A meglehetősen groteszk alaphelyzet magában rejti a tragédia és a komédia lehetőségét is, alkalmat kínálva ezzel az alkotóknak, hogy felvonultassák a két drámai műfaj eszköztárának jeles darabjait. A katasztrófafilmes képsorokban fuldokló polgári lakosság ellenpontozásaképp jelenik meg a filmen a furcsa kis különítmény, egy magasabb hatalom által egymás mellé rendelt, nemre és fajra különböző, tökéletes harmóniába ágyazott hatosfogat. Az összekötőkapocs köztük egy-egy a valóságon túlról érkező jeladás, feladatuk megfejteni a kiválasztottság okát: prófétaként vagy világmegváltóként van szerepük a történetben? Netán ők indították útjára a katasztrófát? A majd kétórás képi mélymeditáció nem elemez, s főleg nem kezd filozofikus vagy parapszichológiai okoskodásokba, ehelyett néhány a politika és a társadalom felé jól megcélzott fricska kíséretében, humor- és szeretetalapra helyezett emberiességre épít.

A portugál Joaquim Sassa a tengerbe hajít egy a saját súlyával megegyező súlyú követ, amely 500 métert repül a hullámok felett. Aztán elindul, hogy megkeresse társait, a szintén rendhagyó helyzetet átélő tanítót, José Lópezt, akit hitchcocki mennyiségű seregély követ és védelmez, valamint az idős patikust, aki érzi a föld remegését. A triumvirátushoz nők is csatlakoznak, s ki-ki párjára lel. José asszonya Joana Carda lesz, a botjával vonal helyett repedést húzó titokzatos idegen, a Citroenjébe egyre több embert zsúfoló Joaquim pedig az egyetlen pulóverből mérhetetlen mennyiségű kék fonalat gombolyító Maríát, a fiatal özvegyasszonyt választja, míg az öregember társául egy távolból közéjük szakadt névtelen kutya szegődik, szájában egy gombolyagnyival a „szökdöső” fonalból. A mágikus ródmúvi ugyan a személyes boldogságokkal nyugvópontra jut, itt még nem ér véget.  A szuperhősöket nélkülözni kénytelen teljesen hétköznapi emberekből álló kommandó lovas kocsin indul bevetésre az általános tömeghisztéria közepette. Hogy mit kell tenniük, azt még nem sejtik pontosan, de hogy merre induljanak, az eldöntetett a kezdet kezdetén, amikor Ibéria a Pireneusok mentén „önállósodott”. Mivel a Valóság elhagyta őket, már csak az Idővel kell versenyezniük az egyenlőtlen, ámde nem reménytelen küzdelemben, s ha emberségből jelesre vizsgáznak, tán új esélyt kapnak.