Libanoni keringő
Szabra és Satila
Bemutató: 2009. január 1.
Akárhány nemzedék kerül a Nagy Hurkatöltőbe, bármit is teszünk, javarésze pocsékba megy, legkésőbb egy emberöltő után mindent felemészt a feledés, legfeljebb kulcsszavak maradnak, de azok már csak üres széfeket nyitnak.
Szabra és Satila? Ki tudja mi történt ott? Érdemes lenne megkérdezni a Libanoni keringő vetítése előtt tízből akad-e nálunk akár csak egy néző is, akinek e név mond valamit. Persze nem a leckét kellene felmondani, az ötösért nem érdemes tanulni, de a történelem megint megtaníthatna valamire, ami jó, ha ott van a túlélőkészletünkben.
Szabra és Satila palesztin menekülttábor volt Bejrút nyugati negyedében (a név megtévesztő, valójában nem két, hanem egyetlen egy táborról van szó). A palesztinok még akkor kerültek oda, amikor (1970-ben) Husszein jordániai király kiűzte őket Jordániából, egyebek közt azért, mert meggyilkolták a jordán miniszterelnököt, Vaszfi Tellt. A palesztin radikálisok (akkor még a később Izraellel békét kötő Jasszer Arafat és pártja, az El Fatah számított annak, a Hamasznak még híre-hamva sem volt) új hazájukban sem hagytak fel a terrorizmussal, a gazdag és békés Libanont pár év alatt polgárháborúba sodorták (1976). Hogy kinek állt érdekében a sokszínű, soknemzetiségű, sokvallású, mégis békés és demokratikus országot romba dönteni (persze a regionális politika ádáz bajkeverőin kívül), azt valószínűleg sohasem fogjuk megtudni. A miértjét viszont semmi perc alatt megfejthetjük. Libanon jó példát adhatott volna az egész Közel-Keletnek: ha békében megférnek egymással zsidók és arabok, mohamedánok és keresztények, abból gazdagság és dolce vita következik. Naivan azt hihetnénk, az efféle harmónia felekezeti, nemzeti hovatartozástól függetlenül mindenkinek kedves, de ne higgyük, a Közel-Kelet azóta is lángol, ha csak parázslik, azt már békének látjuk. Valakik nagyon nem akarták, nem akarják, hogy a libanoni békés példa ragadós legyen.
Félreértés ne legyen, nem (nem csak) az arabok és a zsidók okolhatók ezért, ők csak bábok a mindenkori nagyhatalmi játszmákban. Sajnos tökéletes bábok, mert mindkét népet ugyanaz a robbanóanyag fűti, a rengeteg szenvedés miatti bosszúszomj és a kiválasztottságtudat, miszerint nekik már mindent szabad, mert annyi üldözés érte őket.
Szabra és Satila szörnyű történetét azért kellene ismernie mindenkinek, mert e rémtettet épp a minden eszközt szentesítő kiválasztottságtudat váltotta ki. A dráma mindhárom szereplője ugyanúgy gondolkodott. A palesztin radikálisok úgy érezték, jogukban áll Libanon választott elnökét (Bashir Dzsemájelt) felrobbantani, csak mert keresztény; a Bashir pártján álló „falangisták” éppily magától értetődőnek tartották, hogy istenített vezérük haláláért Szabra és Satila ártatlan és fegyvertelen civil lakóin álljanak bosszút a Fatah terroristái helyett (3000 palesztint gyilkoltak le Bashir milicistái 1982. szeptember 16-18-án); a mészárlásban ugyan közvetlenül nem részes, de a szövetséges falangisták gyilkos ámokfutását tétlenül szemlélő izraeli katonák és parancsnokaik pedig semmit sem tettek az ártatlanok megmentésére. Mivel igazolhatták a cinkosságukat? Valószínűleg semmivel, mert az önigazoláshoz épp azokat az alapelveket kellett kidobni a málhazsákjukból, amelyre – tanulván a holokausztban elszenvedett mérhetetlen szenvedésből – Izrael katonáiként felesküdtek: az üldözöttek, gyengék, fegyvertelenek kímélete, a faji, vallási megkülönböztetés tilalma, a „kollektív felelősség” pusztító elvének elvetése – mindez feledésbe ment Sabra falainál.
Traumatikus helyzet (legalábbis annak, aki érzékeli a finoman szólva is hátborzongató ellentmondást), amiből nincs más kiút, csak a sokk emlékképeit kitörlő amnézia. A gyógyító feledés? A filmet rendező Ari Folman alaptézise szerint ez a gyógymód nem működik, mert az amnézia zombivá tesz: a múltat ugyan elfeledhetjük, de a múlt sohasem felejt el minket.
Ari Folman, aki e történetnek nemcsak írója és rendezője, hanem főhőse is, nyomozni kezd elfelejtett, elveszett múltja után. Felkeresi húsz éve (az 1982-es libanoni háború óta) nem látott bajtársait, interjút készít velük, a beszélgetés során ki-ki előhívja és újraéli háborús emlékeit, és az álommozaikból lassan összeáll a libanoni bevonulás és Ari története.
Ari egyetlen képre emlékszik a libanoni hadjáratból, harmadmagával meztelenül, kezében fegyverrel bukkan elő a tengerből a bejrúti szállodasor előtti plázson. A többi néma csend. És ez az a kínzó kíváncsiság, amely a Libanoni keringő különleges, és hipnotikus erejű formáját és műfaját adja.
A Szabra és Satila-i mészárlás politikatörténetét egy dokumentumfilm is rekonstruálni tudná. A nagytörténelem „privát verzióját”, ami feltárhatná e két szemszög végletes ellentétét viszont a dokufilm nem képes visszaadni. Hogy miért nem? Például azért, mert nincs bejárása oda, ahová a fikciónak igen, az álmok, rémálmok világába. A bejrúti hadjárat fekete dobozából többnyire ez utóbbiak kerülnek elő, a múlt bevallhatatlan, kimondhatatlan tényeit a rémálmok őrzik. Boazt álmában 26 veszett kutya üldözi (amikor rejtőzködő palesztin terroristákra vadásztak, először a lármás falusi kutyákat kellett kilőni), Carmi úgy tudja, a felrobbanó naszádról egy termetes tengeristennő mentette ki, Ronny és Frenkel történetéhez már nem kell semmit hozzátennie a képzeletnek, maga a rémálom, Ronni, egyedül, mérföldeket úszva menekül meg egy palesztin rajtaütésből, Frenkel egy palesztin fiúcska páncélöklével találja szembe magát, később orvlövészek golyózáporában táncol a rommá lőtt bejrúti bulváron, és a danse macabre ritmusára viszonozza a tüzet. Az egyik leglidércesebb álomvalóság jelenet – épp mert csak egy hajszál választja el a realitástól -- Ari sétája a hipermodern bejrúti repülőtér üres várócsarnokában, felnéz a sebesen pörgő menetrendtáblára, és elfogja a határtalan szabadság érzése, bárhová mehetne, mindjárt indul a londoni vagy az amszterdami járat, de a következő pillanatban megpillantja a kifutón veszteglő Boeing-roncsokat, a repülőteret négy hónapja szétbombázták.
És mindez rajzban elbeszélve, százszor hatásosabban, mintha hagyományos játékfilmet látnánk. „A háború olyan, akár egy gonosz LSD-trip.” – mondja Folman. Nincs az a színész, nincs az a színszűrű, amely hatásosabban adná vissza a lassú mozgású ember-árnyak, a szinte monokróm álomjelenetek lidércnyomását. 
Van egy másik ok is, amiért Ari Folman nem a dokumentarizmust választotta, hanem feltalálta az „animációs dokumentumfilm” zseniális kiméráját. A szenvedés képeit mára végképp devalválta a televízió, olyan mennyiségben zúdulnak ránk a híradófelvételek, hogy teljesen érzéketlenné váltunk a sebek, romok, halottak látványára. Ki kellett találni, hogyan lehet újra hitelessé, élessé és fájdalmassá tenni a dokumentumképet, és hogyan lehet újra érzékennyé tenni a nézőt, hogy átérezze a távolbalátó tévéképernyőn már át nem sugárzó valódi kínt. A rajz terapeutikus hatású, mert nemcsak alkotót kényszeríti arra, hogy kifejezze, megszülje a realitást, hogy dolgozzon rajta, hanem a nézőt is.
A Libanoni keringő a rajzolt világból az utolsó pár percben a menekülttáborban készült, romokat, halottakat mutató dokumentumfelvételekre vált, nem azért, hogy hitelesítse a történet, hogy megerősítse, mindez a borzalom tényleg megtörtént 1982-ben, Bejrút városában, épp fordítva, a rajzolt világ hitelesíti és teszi újra átélhetővé a dokumentumot. Minden, amit addig láttunk ezért a néhány pillanatért történt. Az utolsó pár percnyi realitás a képzelet fényétől ragyog lézerfénnyel.
A Libanoni keringő 2008 (és 2009) legfelnőttebb filmje, és egyben az egyik legszuggesztívebb is, nem tézisfilm, hanem minden ízében átgondolt, átérzett (még a zenéje is telitalálatosan mai) és ezt a hőfokot a nézőkre átsugárzó film. Így, ilyen őszintén és bölcsen kell beszélni a nagy nemzeti traumákról. A holokausztról csak zseniális filmet szabad csinálni, a tisztességes szándék nem elég, ugyanez áll a Szabra és Satila-i mészárlásra is.
A Libanoni keringő ugyanazt a szerepet tölti be az izraeli film történetében, mint a magyarban a Hideg napok: szembenéz az eltitkolt, kimondhatatlan nemzeti bűnökkel. A gesztus akkor lesz teljes, ha a palesztin és a falangista-keresztény amnéziáról is filmet forgat majd valaki.
