Libiomfi

Az amatőrizmus bohó bája

Bemutató: 2003. augusztus 7.

A kis-Széchenyi álnéven futó ál-werkfilmben így csinál viccet saját amatőrségéből a Stefanovits-Végh-Kálmánchelyi-trió, ami rendjén is van, mert a mai magyar mozgóképiparra jellemző ultra-low-budget filmek készítése közben senki ne hazudja magát vérprofinak. A trió a Szigeten vetített első kisebb munkái óta kitartóan őrzi egy középiskolai filmszakkör összebarkácsolt anyagainak hamvas ügyetlenségét, miközben ők maguk egyre hosszabb és hosszabb alkotásokat produkálnak, amelyeknek az elvárások alapján, ugyebár, egyre csiszoltabbnak, jólfésültebbnek illene lenniük. Hát ez náluk egyáltalán nincsen így, és aki ezt szereti bennük, az a Libiomfiban sem fog csalódni.

A Libiomfi története éppen a forgatókönyvíró-színész-rendező triónak való téma, (amit nem úgy kell ám érteni, hogy egyikük a rendező, a többi a színész; nem, ők mindhárman otthonosak mindegyik szerepben): egy tehetségtelen, amatőr színházcsinálónak a Micimac(z)kó megrendezése kapcsán megesett kalandjait meséli el a film. A címszereplő Libi bácsit saját bevallásuk szerint egy ózdi színjátszókör vezetőjéről mintázták, ám én nem mernék senkit ennyire kegyetlenül befeketíteni, mert a Mucsi Zoltán által eljátszott figura társulatépítői és rendezői működésénél röhejesebbet aligha találhatnánk szerte a világban. Libi bácsiban a fennkölt művészet lángját egy műkedvelő tehetségtelensége szítja, ami igazi bohózati téma, pláne ha a hülyeség szikrája kellően gyúlékony nyersanyagra, a Libi bácsinál is szerencsétlenebb és infantilisebb színészpalántákra pattan át. Kálmánczhelyiék triója megtalálta tehát az ízlésükhöz szabott és arányaiban is rájuk méretezett témát, ami kellőképpen megihlette őket, hogy a maguk fésületlen módján szórják tele jobb-rosszabb humoros ötleteikkel a filmet.

Kapa ismét remekül komédiázik a hol félszeg, hol erőszakos Libi bácsi szerepében, amihez ezúttal nem Pepe, hanem a feminim szerepekben ellenállhatatlanul humoros Dióssy Gábor asszisztál a színházi fenegyerek furulyával ébresztőt fúvó, állandóan kakaót osztogató, „nagymamás” feleségeként. A sajátos metódusú casting során összeverbuvált társulatból Libi bácsi biztos érzékkel hagyta ki a televízió által felkapott profi színészeket, Kamarás Ivánt, Ónodi Esztert, Pindroch Csabát, hogy a maga különleges Micimackó-interpretációját a Gyuriska Jánossal és Hajdu Károllyal kiegészült „amatőr” trióra, vagyis magára az alkotócsapatra erőltethesse rá. Libi bácsi nem tévedett nagyot, mert Végh Zsolt Micimackó, Stefanovits Angéla Malacka és Gyuriska János a nagyfarkú Füles szerepét magára öltve szívet melengetően idétlen alakításokkal zsongít el. Gyanítom azonban, hogy ez csöppet sem elégítené ki a „elwaltdisneysedett” light Micimackó helyett hamisítatlanul véres tragédiát álmodó rendezőt, akinek vágyai, mit ad isten?, az utolsó jelenetben valóra válnak. Így aztán Libi bácsi örömére (és persze a mi örömünkre) bőven kijut az abszurd humorból a filmben, ami mellett jól megfér a blődli, a paródia (a musicalbetétek egészen kiválóan sikerültek), a szóviccek (ezúttal szerencsére visszaszorultak és finomodtakat) és a jellemkomikum. Szóval a Libiomfi továbbra is a trióra jellemző amatőr kollázs jegyeit mutatja, de az eddigiekhez képest meglepően átgondolt szerkezetben. S bár volna mit kirostálni az ötletek közül, a tempót sem ártana fokozni kicsit és - annak ellenére, hogy dramaturgiai szempontokat nem érdemes a filmjeikre erőltetni - a befejezést is illett volna kicsit előkészíteni, a Libiomfi a maga nyersességével és szabadosságával a Stefanovits-Végh-Kálmánchelyi-trió legszórakoztatóbb alkotása lett.