Macskanő
Két légy között a pad alatt
Bemutató: 2004. augusztus 26.
A francia rendező számára ez volt az első munka Hollywoodban, azelőtt a különleges effektusok világában edzette magát, hazájában a nálunk is látható Vidocq volt az első rendezése. A nagy stúdió gondolt egyet, és Pitof alá tolta a Mátrix effektstábját azzal az utasítással, hogy hozzon friss európai gondolatot a képregényadaptációk piacára. Ezután adtak neki egy rossz (bizottsági) forgatókönyvet, és rendezőként nem hagyták dolgozni – a trükkök/kamera hiába arcpirítóan profi munka. A munkálatok alatt végig feszültséget okozott, hogy Pitof a francia stábjának is szeretett volna amcsi melót hozni – a stúdió által felbérelt effektrabszolgák helyett. Végül a stúdió bepánikolt és kivágatott minden eredeti ötletet a filmből, a kockázatok és mellékhatások elkerülése végett.
A képregényfilm eleve nehéz műfaj, Tarantino szerint „lehetetlen a képregényrajongókat kielégíteni”. Ezért ő nem is csinál adaptációt, „ha nekilátnék ilyesminek, én találnám ki a világot, hogy én legyek az isten és ne ti”. (Ezt az amerikai gondolatot a Kill Bill 1-ben végig is viszi, hőse először az afrikai lánnyal számol le, végül a japánnal. Törilecke.)
Az eredeti DC comics Macskanő már a legelső Batman képregényben megjelenik, igaz, itt még egyszerű tolvajnő, jelmez nélkül. Később jelmezt kap, és hosszú évek alatt kialakul az a figura, akit Tim Burton Michelle Pfeifferrel úgy játszat el, hogy a második denevérfilmből másra nem is emlékszünk. A sikeren felbuzdulva a DC önálló szuperhősnő-képregényt szentel a tolvajnőnek.
Vakmerő húzás ezek után olyan képregényadaptációt álmodni, amely megszokott környezetéből teljesen kiragadja a cicát. Se Gotham City, se Denevérember, ebben a filmben a fehér hősnőből fekete lesz, a tolvajból pedig dizájner. Mivel azonban a figurához szorosan hozzátartozik a cicázás erős férfiakkal, az erre a célra fenntartott denevérembert itt egy lassú gondolkodású detektív helyettesíti, aki – meglepő fordulat – a Macskanő után nyomoz.
Elkerülhetetlen lenne az örökké tartó szerelem, ha a Macskanő nem éppen a független, erős, megfoghatatlan, irányíthatatlan és kiszámíthatatlan asszony eszményképe lenne, akit egy intim kapcsolat csak addig érdekel, miként egy macskát is – amíg úgy tartja kedve. Ehhez még hozzájön a bőrcucc és a korbács, és a behódolni nem vágyó férfiak máris a szerencsétlen de moralista Pókembert hozzák ki győztesnek a képregényfilmek bugyutasági versenyében.
A Macskanőt feka csajjal eljátszatni duplacsavar: faji és nemi szabadságharc egy csapásra. Halle Berry-re amúgy is rájár a rúd: sokak szerint a Hollywoodban uralkodó fehér férfiak által kreált buta-de-szép félvér ikon, aki tehetség híján politikai okból hozza csak el a Legjobb Színésznőnek járó Oscart, fekete asszonyként először. Mások vetkőzős jeleneteiért kritizálják. Mindennek tudatában persze más színezetet kap a filmbeli végső leszámolás-jelenet, amely hősnőnk és antitézise – Sharon Stone – között dől el, és nem a szőkék javára.
Stone mellesleg a filmben is elmondhatja pár éve tett nyilatkozatát, miszerint az ipar leírta őt amint elérte a rettegett negyven éves kort. A legerősebb szabadságharcos mondat is az övé: „Nő vagyok. Gyakran teszek olyasmit, amit nem akarok.”
Nos, ekkorát bukni valószínűleg egyik lány sem szeretett volna, legalább essenek talpra. A bizonytalan férfiaknak pedig macskaügyben azt javaslom: inkább a Garfield-et nézzék meg.
http://www.maddmansrealm.com/comics/Catwoman%201998%20061/imagepages/image8.htm
