Nyomtatás
kostenlos porno deutsch porno free porn titten porno gratis porno porno

Márió, a varázsló

Csodára várva


2008. november 5. - Vajda Judit


Bemutató: 2008. november 6.



Márió, a varázsló
A kitűnő dokumentumfilmes, Almási Tamás csaknem harminc évvel legutóbbi nagyjátékfilmje, a Ballagás után jelentkezik egy újabbal.

Sokszor éri az a vád a magyar filmrendezőket, hogy kiaknázatlanul hagyták/hagyják a rendszerváltást mint filmtémát, azaz nagyjátékfilmes formában az 1989-90-es történések jórészt még feltáratlanok. A sokszorosan kitüntetett, neves dokumentumfilmes, Almási Tamás (Ózd-sorozat, Szívügyem, Sejtjeink, Az út vége stb.) régóta formálódó nagyjátékfilmjében azonban – amit legutóbbi fikciós munkája, a Ballagás után 28 évvel mutatnak be – éppen erre tesz kísérletet, egy tragikus szerelmi történetbe ágyazva a nem kevésbé súlyos történelmi-politikai-gazdasági üzenetet.

A „valahol Magyarországon, pár évvel a rendszerváltás után” játszódó filmben olasz vállalkozók érkeznek egy vélhetően kelet-magyarországi pusztuló kis falucskába. A cipőgyártó üzemet alapító olaszok a község 40 asszonyának adnak lehetőséget a munkára, megélhetésre, kitörésre, boldogságra – s egyiküknek talán a szerelemre is. Az ügyeskezű Vera elsőként jelentkezik az üzembe, ahol hamarosan csoportvezető lesz, és beleszeret főnökébe, Marióba. A dolgok azonban közel sem úgy alakulnak, ahogy azt a lassan megbomló elméjű, szerelmes asszony elképzeli...

Ismerve Almási Tamás dokumentumfilmes munkásságát, nem túlzás talán azt állítani, hogy Vera útjában benne van minden, ami akkoriban, azaz közvetlenül a rendszerváltás után Magyarországon történt: csillogó szemmel, reményekkel telve várni a kapitalizmust, a nyugati tőkét, az új befektetőket. Mindent megtenni nekik, majd amikor mégsem felelnek meg elvárásainknak, dühödten ellenük fordulni. Pedig – ahogy az a film kurta-furcsa epilógusában is felvetődik – a szükséges változások, az ország gazdasági felsorakozása, felzárkózása a Nyugathoz lassan, de biztosan, néhány év alatt magától is végbemegy/végbement volna.

A lassan megbomló elméjű, szerelmes asszony elképzeli...

Hogy az olaszoknak dolgozó magyar cipőgyári asszonyok (s velük együtt persze egész Magyarország) mennyire alávetik magukat a nyugati akaratnak, s tesznek magukévá mindent (divatot, Azzurót, 5 perces szüneteket, munkával záruló vállalati karácsonyt), amit a pénz, fejlődés, jobb élet ígéretével érkező kedves idegenek hoznak, azt a film címe is kifejezi: a Thomas Mann-kisregény címét kifordító filmcímben a Mario szándékosan magyarosan, Márióként jelenik meg. S hogy ebben az egész gyarmatosításban, kiárusításban mennyire partner volt a magyar fél is, azt szintén a főhősnő szimbolizálja, aki saját maga költ egy sosem létezett románcot maga és Mario közé; együttélésre gondol, amikor a férfi viráglocsolásról beszél és szerelemre, amikor az magányról.

A szerelmes Vera alakja tehát az ország gazdasági és kulturális kihasználásának, kizsákmányolásának feleltethető meg, míg a hazánkba gyarmatosító szándékkal érkező nyugati viselkedést három különböző figura jeleníti meg: az első olasz, a joviális, kopasz Gerardo (azaz Zserardó) kedves, bűbájos, szigorú intézkedéseit is mosolyogva nyomja le a dolgozó nők torkán, akik nem is haragszanak meg rá, s fájdalommal veszik tudomásul, amikor továbbáll. Majd jön helyette a távolságtartó, érzéketlen, hideg jóképű férfi, Mario/Márió, aki már – az egyedüli Vera kivételével – szóba sem áll velük. Az utolsó stációt a szinte nevet sem kapó fiatal olasz macsó képviseli, aki már nem ad semmit, csak visz, elvesz mindent, bagóért vesz magyar kastélyt, kifosztja a falut és ezzel jelképesen az egész országot.

A metafora jól működik és tökéletesen átjön. Ami azonban nem jön át, az a személyes tragédia, a mély és megrázó emberi dráma, amit Vera él át. A nő leépülés-, összeomlás-, megőrülés-történetét szinte kizárólag külső jegyek jelenítik meg. Almási remekül idézi meg a korabeli „divatot”, ám sajnos túl sok mindent bíz rá. Amikor Vera az új munkahely és az olasz férfi hatására kivirul és öntudatra ébred, elkezd választékosabban öltözködni, ízlésesen festi magát és változatosabban hordja frizuráját. Ugyanilyen külsőségekben nyilvánul meg az, amikor az asszony megbomlik, teljesen kifordul önmagából. Megjelenése ettől kezdve már nem ápolt, hanem olcsó, ruhái ízléstelenek, tépett, szőkére festett frizurája ócska.

A Vera belső harcát, kedélyállapotát megjeleníteni hivatott tájképek is csupán illusztrációk maradnak: csak aláfestik, nem pedig ábrázolják, kifejezik, hogy éppen mi zajlik a nő lelkében. Amivel mindezt alá kellett volna támasztani (meggyőző színészi játék és a forgatókönyv hiteles mondatai), az sajnos a filmben nagyon nem működik: az addig visszafogott játékot hirtelen teátrális, túlzó gesztusok váltják fel, ezenkívül meghökkentő mondatok („Engem ne tegyenek koporsóba, engem hamvasszanak el” – szólal meg egy alkalommal teljesen váratlanul, minden átmenet nélkül Vera) zökkentik ki, idegenítik el a filmtől a nézőt.

A mű legnagyobb részének koncepciója a posványos monotónia, az egymásba simuló jelenetek, amiket a kopottas színvilág is remekül kísér. A minden drámaiságot nélkülöző képsoroknak nincs semmi súlyuk – és mindez nagyszerűen tükrözi Vera, a falu és az ország sivár életérzését. Csakhogy amikor drámai történések következnek be, a film akkor sem tud drámai lenni, a kitekert nyakú csirkével és a verekedéssel sokkoló jelenet így nem megrázó és felzaklató, hanem komikus lesz (ugyanúgy, ahogy az ezután következő egyre drasztikusabb jelenetek). Az atmoszféra hiánya a korábbi képsorokban nem tűnt fel, mert nem hiányzott – a súlyos, drámai jeleneteknél azonban igen, így azok nem is működnek.

A színészvezetés, a színészi játék és a forgatókönyv hiányosságai miatt tehát a filmnek azok a leghiteltelenebb részei, amik pedig a legfontosabbak (a nő megőrülésének végső fináléját bemutató jelenetek egyenesen kínosak). A Márió, a varázsló hiánypótló mű, de sajnos ezzel együtt – legalábbis Almási számára – tévút. Nem lett jó rendszerváltás-film, és fájdalom, de jó film sem: meg sem közelíti az alkotó dokumentumfilmes munkáinak színvonalát – de talán ez nem is lehetséges...




Címkék

premier , kritika





a cikket az alábbi linken találod:

© 2010 filmhu - a magyar moziportál | http://www.magyar.film.hu |