Még egy csók

Kislány a zongoránál

Bemutató: 2005. június 30.

A jövőre hetven éves celluloid-virtuóz újabb nyugat-skóciai darabja (a Nevem, Joe, és a cannes-i elismerés mellett az Európai Filmakadémia díját is kiérdemlő, Édes kamaszkor után) a másodgenerációs pakisztáni DJ, Casim Khan, és az ír katolikus zenetanárnő, Roisin Murphy „küzdelmes” szerelmét meséli el. A brit direktor a glasgow-i pakisztáni közösség szokásjoga, törvényei szerint élő, nősülés előtt álló Casim válságszituációját helyezte alkotása középpontjába, a fiatal férfi döntésein keresztül szólva az emigránsok-menekültek identitáskereséséről. 

Önmagában sokatmondó, hogy a Robert Burns-vers címét (Ae Fond Kiss) választó, a lírát sokszor meg- és fölidéző művész munkája fél óra elteltével erősen emlékeztetett Mira Nair bollywoodi, Esküvő monszun idején-jére – noha Loachnál ritkábban pattannak táncra.

A nő erőszakossága téríti le a számára kiszabott útról Atta Yaqub és Eva Birthistle

A Még egy csók bizonyos háttértudást föltételez: mindenekelőtt a New York-i ikertorony-katasztrófa következményeinek, így a nagyhatalmak iszlám világgal kapcsolatos, átható tudatlanságának, továbbá a britek indiai kivonulásának (1947. augusztus 15.) és India – emberjogi tekintetben tragikus – felosztásának megértését.

Csakhogy Loach - és forgatókönyvírója, Paul Laverty - mindhárom sorsfordító történelmi eseményt csupán epizódként kezeli. A kitűnő direktor esetében több mint furcsa szcéna, mikor egy szerelmi civakodást megszakítandó, Casim (Atta Yaqub) váratlanul előkap tárcájából néhány fekete-fehér fotót, majd gyorstalpaló keretében osztja meg az árva Roisinnal mohamedán menekült édesapja, és annak elrabolt ikertestvére megrázó történetét. Teszi mindezt azért, hogy a – munkahelyét aznap elveszítő, és egy „világi” iskolába áthelyezett - nő elengedje (!) őt egy létfontosságú üzleti tárgyalásra. 

Ugyanakkor, ez a kulcsjelenet árulkodik leginkább arról, hogy Loach milyen izgalmas, ellentmondásos élethelyzet elmondására vállalkozhatott volna – amennyiben hű marad a Roisint alakító Eva Birthistle rendkívül intelligens szerepfölfogásához; és megkíméli közönségét a végefőcím előtt látható, tőle minden tekintetben idegen, negédes megoldástól.

Birthistle karakterépítése magában hordozza – az elmaradt - dramaturgiai fordulatot. A családjával, különösen az anyja iránti „majomszeretettel” sikertelenül birkózó, a hazugságok hálójában vergődő Casimot végül is nem a Roisin iránti szerelem, hanem a nő erőszakossága, önzése téríti le a számára kiszabott útról. Ez alapvető különbség; ahogyan az is, hogy – a katolikus egyház törvényei értelmében még férjes asszony - Roisin sokkal inkább agresszív, mintsem önálló, független, avagy – kedvenc szavajárásával – „liberális” személyiség. Loach egyértelmű kísérletet tesz az érzelmi-párkapcsolati  „22-es csapdája” némiképp bátortalan feszegetésére, de végül lemond arról, hogy bemutassa, hőse akármerre indul, menekül, mindenhol képmutatásba ütközik.
 

Egy cirkuszi törpét is leszerződtethetett volna

Eva Birthistle méltatása kapcsán megjegyzendő: a színésznő a vele művészi értelemben összehasonlíthatatlan, ebben a filmben debütáló, alkalmi modell Atta Yaqub partneréül szegődött. Yaqub gyöngyvászonra kerülését kirívó szereposztási tévedésnek érzem. Amennyiben a rendező azt kívánta bemutatni, mi történik, ha két, ennyire „össze nem illő” embert magával sodor a szenvedély, érthetőbb a választása, de ilyen alapon egy cirkuszi törpét is leszerződtethetett volna.

Gyakran mondogatják, az évtizedek múlásával hajlamossá válhatunk a szentimentalizmusra, ám magam ebben akkor sem hiszek, ha Loach „esete” tökéletesen alátámasztaná ezt a vélekedést. Ehelyett – szomorú szívvel - megnyitom a brit rendező „fiaskó” fakkját, megkockáztatva a jóslatot, hogy legutóbbi munkáján kívül többé nem kerül bele egyetlen mű sem.