Milk

Az Út

„Trend az, hogy homoszexuális a barátom, hogy fogyatékkal élőnek segítek, hogy roma zenekar koncertjére járok, és baromi jó, hogy ez elterjedt.”
(Trend az, hogy meleg a barátom – interjú Novák Péterrel. Index-Velvet, 2007. április 10.)

Ki a klozettból!

Milket – San Francisco város Felügyelő Testületének első, meleg voltát nyíltan vállaló magas rangú közhivatalnokát – és az őt támogató, ügyével rokonszenvező George Moscone polgármestert 1978. november 27-én lőtte agyon Dan White, a Felügyelő Testület egykori tagja. Az ír, keresztény-konzervatív képviselő önként mondott le tisztségéről; majd hiúságában sértve lett elszabadult ámokfutóvá. A New York-i születésű, litván zsidó származású Harvey Milk hivatásos politikussá válásáig küzdelmes út vezetett: a matematika tanári képesítést szerzett férfi későn érő típusnak mondható. Negyven évesen lett elege a léha önkeresésből, és nyolc esztendő alatt vált azzá, akivé szeretett volna; ennyi idő jutott neki. Gus Van Sant alkotása Harvey Milk utolsó négy évét mutatja be (1974-től 1978-ig). Nyomon követhetjük, hogy a Krisztus-szakállas, copfos, túlkoros virággyermekből, a Castro Camera közösségi aktivista tulajdonosából, San Francisco önjelölt polgármesteréből hogyan lesz frissen borotvált, kotorkából ruházkodó, lyukas cipős, de öltönyös-nyakkendős önkormányzati, kerületi képviselő. Aki sors- és harcostársait arra kötelezi, vállalják másságukat; szavajárásával: törjenek ki a klozettból. Eközben (többek között) bár kivívja, hogy a népszavazásra buzdító Briggs-indítványt elutasítsák, azaz, a homoszexuális tanárokat és támogatóikat ne űzzék el Kalifornia államból, majd’ mindenkit elveszít, aki tragikusan kudarcos magánéletében fontos számára.

Későn érő típus volt

Van Sant élet- és karriertörténete a változásról, a személyiségfejlődésről, az önelfogadásról, s annak következményeiről beszél -- klasszikus formában, kiválóan alkalmazott archív dokumentumokkal, ám a queer-esztétika egyértelmű stílusjegyeivel. Lehetne a Milk pusztán nagystílű, jubileumi celluloid-emlékmű: a nemi identitását fölvállaló – és azt a sokszínű oeuvre-ben megjelenítő – filmcsináló nagyköltségvetéssel lerója tiszteletét. Csakhogy ennél sokkal többről, sőt, másról van szó -- Robert Epstein Oscar-díjas dokuja (The Times of Harvey Milk) után huszonnégy évvel. Sarkítva: mibe kerül, milyen/mekkora áldozatokkal jár, hogyha egy ember úgy dönt, önazonos lesz, bejárja a saját útját. Nyilván, Harvey Milk esetében mindez nem függetleníthető attól, hogy ez a személyiség egy közösség élére áll, hogy annak érdekeit fogalmazza, jelenítse meg.

Angyal Bár helyett Angyalvár

A Milk kapcsán megkerülhetetlen szót ejteni a queer-esztétikáról és – az ezzel szorosan összefüggő – campről. Alapvető, hogy előbbi nem csupán a homoszexuális, hanem az LMBT-léthez (azaz: leszbikus, meleg, biszexuális, transzvesztita) kötődik. A Susan Sontag megalkotta fogalom, a camp, a queer-esztétika külsőségeit, láthatóságát leíró összművészeti kifejezés. Noha magyar megfelelője nincsen, jelentése, melléknévként: negédes, szirupos, barokkos, frivol, hatásvadász, affektáló, túlzó, ripacskodó, mesterkélt, giccses, mulatságos, szörnyű, oltári. Nem elkódorogva a filmművészet területéről: egyértelműen a queer-esztétika ismérvei fedezhetők föl (a teljesség igénye nélkül) Pedro Almodóvar, Peter Greenaway, Derek Jarman, Fassbinder, Baz Luhrmann, Visconti, Zeffirelli életművében.

Még csak fenyeget

Gus Van Sant munkája esetében a színészi játékon túl hangsúlyosan Danny Elfman komponista kitűnő kollázsa fejezi ki, jeleníti meg a queer-esztétikát. Az LMBT-himnusznak tekintendő „Somewhere Over the Rainbow” mellett jóval meghatározóbb, visszatérő zenei motívum Puccini Toscája, illetve az ún. Levél-ária (E lucevan le stelle). Háromszor is történik utalás a zeneműre: Harvey Milk megtekinti az operát; ezt követően, halála előtti éjjel fölhívja szerelmét, Scott Smith-t; utolsó pillantását a Tosca plakátjára veti. Cavaradossi áriájának záró sora szimbolikus erejű: „... meg kell halnom, bár úgy vágyom élni, úgy vágyom élni!’. (Muzsikus lelkeknek: a  vájtfülű, operarajongó Milk emlékének két zenemű is adózik: Dan Pruitt-Patrick Hutchinson 1991-es musicalje, Stewart Wallace és Michael Koric 1996-os operája. Továbbá Harvey Milk nevét vette föl a kora kilencvenes években egy amerikai, experimentális rockbanda)
A Milkben a mártírium, azaz, az elkerülhetetlenül és szükségszerűen bekövetkező, erőszakos halál alapmotívum. („If a bullet should enter my brain, let the bullet destroy every closet door”.) Harvey Milk már a film elején kimondja – mikor negyvenedik születésnapját ünnepli Scott Smith-szel: nem fogja megélni az ötvenet. Továbbá: eredendően erre utal, hogy a film narrátora – a konyhájában szellemi végrendeletét magnóra mondó -- Milk.

„Ti melegbarát, komcsi gazemberek!”

Üdvözölte, könnyed nyitányként, az Oscar-gála publikumát Sean Penn, mikor átvette a legjobb férfi főszereplő Oscar-díját. Majd – önmagához hűen – lázas politikai szónoklatba fogott. A De Niro méltatta színész-rendező azonban nem azért érdemelte ki az Akadémia, előtte pedig -- egyebek mellett -- az Amerikai Film- és Televíziós Színészek Egyesülete (SAG) elismerését, mert szaktársai így fitogtatják (esetleges) politikai korrektségüket. Az ünnepélyes fölütés tehát legföljebb újabb fickós csipkelődésként állja meg a helyét.

Hogy Van Sant opusa nem steril politikai kiáltvány, és/vagy belterjes-szubkulturális hommage, abban elsődleges érdeme van a krakéler Penn-nek, továbbá ragyogó játszótársainak. Így: a nagyszerű Josh Brolinnak, Emile Hirschnek, a pazar Diego Lunának, és James Francónak. Tőlük, miattuk lesz ez a film eleven, szenvedélyekkel teli, fölkavaró. Kiváltképp: személyes és őszinte. Penn barna kontaktlencsét, műfogsort, és állítólag műorrot használt segédeszközként. Utóbbit hökkenten fogadom, mivel karakteres sajátja éppen megfelelő. Csakhogy recenzens (is ember) kedvenc aktora nem a smink- és maszkmesterek támogatásával lesz Harvey Milk, ami azonban ennél is lényegibb: Penn esetében nem arról van szó, hogy külsőségeiben Milk-hasonmássá legyen. Ugyanis az puszta utánzás, dublőri mutatvány, nincs köze a művészethez. Penn ámulatra méltó ízléssel vonultatja föl a camp összes elemét, számomra mégis az volt a megejtő, amikor „kiesett” a szerepéből: hirtelen/váratlan megszólal a saját hangján – míg kéz- és testtartása hibátlanul mesterkélt.

Egy erejére ébredő közösség

Gus Van Sant minden részletében invenciózus filmje, Dustin Lance Black elsőrangú, Oscar-díjas forgatókönyvével nem csupán pompás, hanem fontos munka. Mert a Harvey Milk elleni merénylet után több mint harminc esztendővel az emberi létet továbbra is alapvetően meghatározó dolgokról szól. Ugyanakkor, szellemileg balkanizálódó tájékunkról vizsgálva, e kis parasztvakító bulvárpocsolyából kitekintve: a Milk leverő élmény. Akárhogyan is: míg Hollywood Harvey Milket tette kirakatba, minálunk a „gasztro-reality”-k kiskuktája, az argentin vadon egykori „sztárvendége”, Steiner Kristóf áll rivaldafényben; motyójában Barbie-kollekciójával. Milk méltóságteljes, félelmet nem ismerő, felnőtt útja: rögös, buktatókkal teli út, iránya és biztos célja van. A honi, sáros földutakon döcögő, ekhós szekeres „píszí” vándorhakni -- a legvisszafogottabb jelzővel is -- gyalázatos.