Monsieur Ibrahim

Színészmozi

Bemutató: 2004. október 28.

Először azt hittem, a Négyszáz csapás Antoine-jának kiköpött mását látom a film főhősében, Momóban. A külső hasonlóság nem az egyedüli: az újhullámos nyitódarabban és Francois Dupeyron filmjében is nyugtalanul vetődik ide-oda a világban két fiú. Eddig a párhuzam. Mert a hatvanas éveket a nagy előddel ellentétben már nem felhős ég alatt fekete-fehérben, hanem harsány színekkel, mámoros nosztalgiával felidéző Monsieur Ibrahim immár felkínálja a támasz lehetőségét Momónak - Omar Sharif személyében.

Kezdjük mindjárt a nagy múltú öreggel, hiszen Sharif utolsó leheletéig képes színészileg arra a bravúrra, hogy ne az idő mélyülő nyomait keressük az arcán, mint számos koros pályatársáén, hanem sokadik (arany)korát éli a vásznon. Ha hihetünk abban, hogy mindenkinek létezik legalább egy életkora, amikor igazán önmaga, ezek szerint Omar Sharifnak több ilyen volt, de ha csak egy, akkor ebbe bizonyosan beleesik a Monsieur Ibrahim-beli alakítása (amelyet Cézár-díjjal is jutalmaztak). Szerepe szerint azt az idős arab fűszerest alakítja, aki szárnyai alá veszi főhősünket és barátságával, bölcs tanításaival próbálja helyes útra terelgetni. Látható tehát, hogy a karakter a szépelgés és közhelyszerűség valamennyi veszélye fenyegette a színészt, aki mindezt zseniális egyszerűséggel, sallangmentesen hárítja el - és menti meg ezáltal az egész filmet.

A Monsieur Ibrahimnak ugyanis épp ez – éppen hogy elkerült - nagy buktatója: a manapság egyre szélesedő művész- és tömegfilmes határsávon egyensúlyozva egy olyan naivan szép mesét mond el, hogy az mindkét térfél számára már-már zavarba ejtő. Momó külvárosi kamasz, aki apjával él ugyan, de szinte önfenntartó. Nem kell félteni. Ne keressünk Truffaut filmjéhez hasonló mély lelki válság, ambivalens, elkeseredett gyerek-szülő viszony nyomait Dupeyron filmjében. Persze Momó is, mint Antoine, élni akar, ám számára nem teher az önállóság, nem válik önpusztító tinédzserré – lélektanilag ez a film egyedüli problematikus pontja, ám a könnyed hangvételben ez is feloldódik, hiszen nem kisrealista lélektani drámát látunk. Harsognak a slágerek és Momo beleveti magát az utca forgatagába. Szabadidejében pénzét a helyi prostituáltak között költi, na meg gyakran bejár lopni az öreg boltjába. Ibrahim mégis meglát valamit a fiúban, fogást is talál rajta, a Korán pedig már „csak” ráadás mindabból a tudásból, amit a történet során finoman adagolva ad át neki.

A két színész (Momo szerepében Pierre Boulanger) játéka messze kiemelkedik a film eszköztárából, így lesz a Monsieur Ibrahim egyértelműen színészmozi. De Dupeyron játékos atmoszférateremtő képessége is emlékezetes: a hatvanas évek rózsaszín-hajpántos, rágógumis-rockandrollos feelingjét hitelesen olvasztja Párizs másik, fényűzéstől távoli miliőjébe, kopott házfalai és utcalányai közé – jó példa erre az ironikus filmforgatás-jelenet.

Kár, hogy a film utolsó negyedében veszít korábbi pezsgéséből, életteliségéből. Ekkor viszi az öreg hosszú utazásra Momót. Nyilvánvaló persze, hogy a klasszikus beavatástörténetnek egy nagy akadály átlépésével és a főhős felnőtté válásával kell zárulnia: így is történik, a film végén a táncoló fiút már-már férfinak látjuk.

Szerethető, bájos film lett tehát a Monsieur Ibrahim, még ha világrengető szándék - és eredmény - nélkül is való. Öröm, hogy készülnek még ilyen filmek, annyira nem mai, annyira ártatlan szemmel nézik a világot. Ahogy Omar Sharif is teszi: a Monsieur Ibrahim az ő tiszta tekintetének mozija.