Mostohám a zsánerem

Érett asszonyok dicsérete

Bemutató: 2003. február 13.

A tizenötéves Oscar Grubmant (Aaron Stanford) már csak elegáns, manhattani otthonának portása szólítja becenevén: „Tadpole” (békaporonty). Rajta kívül mindenki hajlamos megfeledkezni arról a tényről, hogy a francia származású, Voltaire sorain napokig merengő Oscar: kamasz.

Ez önmagában elég a spleenhez. Ám hősünk krónikus, ráadásul a pubertáskoron túl is igen nehezen gyógyítható népbetegség áldozata. A kórt, flegmán, „szerelem”-nek diagnosztizálják.

Oscar választottja – nyilván – nem „akárki”. Hiába küld felé füstjeleket a NYC-be száguldó expresszen diáktársa, az elragadó Miranda (Kate Mara), hiába nógatja értetlenül legjobb cimborája, dagi Charlie (Robert Iler), Oscar elszánt, s hajthatatlan.

Szíve csücske Eve (Sigourney Weaver), a megbecsült kardiológus, atyja (John Ritter) – a Columbia történész professzora - második felesége.

Gary Winick munkája (a Sundance Fesztivál nagy fölfedezése), nem biztos, hogy többet akart, de többet nyújt, mint egy szituációs komédia.

Vélhetően ezért állítják többen, hogy előképe nem más, mint Mike Nichols ’67-es klasszikusa, a Diploma előtt (The Graduate); Benjamin Braddock szerepében Hollywood grádicsain e film után fölhágó Dustin Hoffmannal.

Noha Nichols alkotása dráma, Oscar Grubman néhány napjának története – a Hálaadástól a visszaútig - sem más, mint hogy mit jelent a lemondás – mikor már akaratunk, büszkeségünk oda, és erősen kétséges, önmagunk egészben vagyunk-e.

Az ifjú Grubman – mielőtt a célszemélynek vallana – némiképp kapatos állapotban egyéjszakás kalandon esik át mostohaanyja legjobb barátnőjével, a hedonista Diane-nel (Bebe Neuwirth); elbűvölő egy megalázó női traccspartin, ahol Diane úgy mutogatja, mint „brand-new” trófeáját; kutyaszőrből barkót kreál magának, mert nevezett hölgy elárulja, Eve rajongott A Királyért; jól tűri, amikor egy francia étteremben szülei – így vágya tárgya – előtt már nem titok: „közelebbről” ismeri a család barátját. Ez utóbbi epizód: műfaji remeklés, bravúros dialógusokkal, tanítani való helyzetkomikummal.(Forgatókönyv: Heather McGowan, Niels Mueller.)

Nagyon szép, ahogyan a szeretetéhségétől picit melankolikus Eve-et megtörik az események, hisz’  – egy-egy pillanatra -  a hiúság győzedelmeskedik az anyai érzések felett. Winick munkájának tán legnagyobb erénye, hogy a hétköznapi események (szendvicskészítés A Nőnek, üldögélés a laboratóriumban, mosogatás etc.) líraiak. A film talán legszebb jelenete, amikor Oscar bevallja, azon a bizonyos estén Eve piros sálját viselte Diane.

Nehezen hittem, és mégis lehetséges, hogy az érzéseinek kiszolgáltatott, a tökéletességet kereső-hajszoló, a szerepébe nyilván belefáradó Oscar egy pillanatra sem válik nevetségessé. Különösen nem bohóccá. Ez nyilván azért van, mert a helyzet abszurditása, lehetetlensége nem rémíti meg egy pillanatra sem.

Bár a színészi munka ragyogó, a film nagy fölfedezettje kétségtelenül Aaron Stanford. Stanford Oscarja korunk és nemzedéke antihőse: rajong mindazért, ami „szellemi”, szüntelenül jár az agya, stílusa van – bár, korából adódóan is gyakran fölényes -, őszinte, a szentimentalizmusig érzelmes, és a kisujjától a feje búbjáig intellektuális. Röviden: nem csatlakozik a hadhoz.

Winick kiváló munkája – egy Voltaire-idézetnek köszönhetően – cseppet sem végződik megnyugtatóan. Mert ki mond le könnyen a Szépségről, még ha azzal vigasztalják is, meglásd, majd jön helyette valami Új.