Moziba be: legördülő könnycseppek és édes gyermekek
Heti filmajánló
A héten Zac Ephron nehezen tudja feldolgozni a gyászát, Jackie Chan házmesterekhez méltó bölcsességeket mond fel szöveg gyanánt, megtudhatjuk, miért nem lehet boldog egy kőműves és egy tanítónő, és miért igen Dél-Olaszország.
Régi hollywoodi mondás szerint egy film sikeréhez gyerek, a szelleme, baseball és Zac Ephron, jócsaj, és nagy darab, nyers, még verdeső, vértől iszamos érzelmek szükségeltetnek. Ja, és egy olyan név, amely hallatán még a legkorlátoltabb biztonsági őr szeméből is kicsordul egy csepp tesztoszteron. A Charlie St. Cloud, ha hiszitek, ha nem, követi ezt a titkos receptúrát, egy idillikus, too good to be true-családi állapotot tuningol először fel, majd csapja szét egy tragédiával (muszáj idézni a film hivatalos tartalomismertetéséből: "Ám a fényes jövő egy csapásra szertefoszlik, amikor egy tragédiával elszállnak a fiú álmai."). Ehhez járul a gyászmunka atipikus felfokozottsága és ennek jelei, majd a búsuló Zac mellé érkezik a jócsaj (Amanda Crew), aki által - talán - tisztába jön élet és halál prioritása. A mostanában rendre csalódott-meghatódott apákat játszó Ray Liotta sem maradhat ki a szórásból - a Charlie St. Cloud halála és élete a papírzsebkendő-gyártók nélkül nem jöhetett volna létre, bár biztos vannak olyanok, akiket émelyít ez a pofátlan könnyzacskó-facsargatás.
A karate kölyök (The Karate Kid)
Kezdetben vala a Karate Kid, 1984-et írtunk, Ronald Reagant újraválasztják, a hidegháború lassan kezd eldőlni, egy év van a Vissza a jövőbe érkezéséig. Koravén frizurák, szakállas kungfu-mesterek, nyúlós filmslágerek, és Amerika rogyásig - elvégre a kor legfontosabb nagyhatalmáról van szó. 2010-et írunk, a világ némileg megváltozott, a kiscsávó anyja Kínában kapott munkát, évi 10%-os átlagos GDP-növekedés, az amerikai gazdaság finanszírozása - immáron Kína húzónév. No meg Jackie Chan, aki névrokonát, Charlie Chant is megszégyenítően szórja az olyan egymondatos szentenciákat, mint "A kungfu benne van abban, ahogy levesszük a kabátunkat" (a filmbeli kungfu és a címbeli karate közti nüansznyi inkongruancia csak az álomgyár nagyvonalúságát megkeseredettségük miatt felismerni nem képes kukacoskodóknak téma). A leheletnyi öniróniától sem mentes film főhőse sem a fehér szupremácia képviselője, hanem egy zseb-Obama, akiben azért némi hip-hop érzés is szorult. A "a kungfu több, mint verekedés" vezérelve mellett persze a kínai táj teareklámba illő zöld árnyalatai és a mai, tudathasadásos Kínát a régi birodalommal összekötő igyekezet is része a filmnek. No meg a koreográfia, de hát ebben Jackie mindig is profi volt.
Mese a szerelemről (Madmoiselle Chambon)
Még egy könnymorzsolgatós film, mégpedig abból végtelen egyszerű, szimpla, hétköznapi fajtából, ami annyira kedves tud lenni. Nehéz műfaj ez, könnyen elrontható, begiccselhető, elhazudható, ugyanakkor az efféle filmek hiánya beszédes tény: egy ország filmipara, társadalma állapota felől tudósít. A "két ember egymásba szeret, de valahogy mégsem megy a dolog" heti reprezentánsa is jól tudja, hogy a színészei vállára nehezedik minden súly, így a rendező Stéphane Brizé a kapcsolódó döntéseket is jól hozta meg - jól választott. Vincent Lindon tökéletes építési vállalkozó (értsd munkás), már a film első jelenetében (gyerekkel tanul a család) úgy ül, térdel, néz, mint egy kőműves. A másik - törékeny, csendes, feszültségeket elnyelő - pillér pedig Sandrine Kiberlain, a kisvárosba érkező tanítónő. Hétköznapi, szimpla, visszafogott, szótlan viszonyuk olykor kissé meghatja Brizét is, aki azonban a fontos pontokon mindig jól dönt, és ráhagyja magát egy-egy mozdulatra, tekintetre. Hisz mégiscsak arról szólnak ezek a filmek, hogy az élet látogatást tesz a hétköznapok egyhangúságába.
Forgalmazó: Cirko Film saját oldal imdb
A filmhu ajánlja: Baaria
Giuseppe Tornatore nem szokta elaprózni magát, mesei-nosztalgikus képeit mindig széles ecsetvonásokkal rakja fel a vászonra, legyen szó tengerjáró zongoristáról, kisvárosszerte csodálat és irigység övezte femme fatale-ról vagy filmszínházról (ritkán fűzi olyan igazán fojtogatósra a teret, mint a Puszta formalitásban). Baaria című filmje sem adja alább hömpölygő filmzenénél, sokszáz fős statisztériánál, amit a délolasz gesztikuláció, régi frizurák és az élet íze fűszerez, no meg az alkotó saját filmje felett érzett kissé émelyítő meghatottsága. A film három generáció történetét meséli el a paraszti sor után a kisvárosi, fasizmustól és kommunizmustól megérintett nemzedék következik, aztán eljutunk a 80-as évekig - s persze mindent átfog-átitat-körbeleng a szerelem. Az olasz Napfény ízével állunk szemben, amit szakállas-szemüveges kritikusok dörmögő hangon fognak kivesézni, avagy humanizmusát emelik ki hamis meghatottsággal - ne törődjünk velük, hisz mesére andalodni jó.
