Mutter - Anya

Szerelem ötvenhat idején

Bemutató: 2003. október 23.

A nagybátyám katona volt ötvenhat október huszonharmadikán. Harmadmagával szökött meg, és ment fel Pestre, ahol részt vett az utcai harcokban; általa soha nem részletezett módon, megmenekült, majd november elején elhagyta az országot. Tavaly nyáron kérdeztem ötvenhatról, és rövid gondolkodás után azt mondta: akkor voltam a legboldogabb. Adtam az értetlent: de hogy lehet az, mondtam, hiszen harcok, meg szenvedés, meg nem is tudom mi volt, gondolom, mondtam, és nehezen tudom elképzelni, hogy olyan körülmények között…. A szabadság, mondta a nagybátyám, valami összefüggés kell, hogy legyen a szabadság, és a boldogság között, mondta, de mintha maga sem lett volna biztos abban, amit állított. Nem tudom, mondta, nem tudom, hogy miért, de biztosan tudom, hogy akkor voltam a legboldogabb. Nagyanyámnak volt egy gombkereskedő ismerőse, aki éppen október huszonharmadikán ért Pestre, ahol egy kisebb gyülevész had ávósnak gondolta, és az Oktogonhoz közel meglincselték. Minden magyar családnak van legalább egy története ötvenhatról; van ilyen is, olyan is, van, amelyikben a forradalom rozmaringos, díszes emlék, mintha egy ünnep lett volna, van, amelyikben fenevad, amelyik kíméletlenül elpusztít ellenállót, meg nem alkuvót, és hazaárulót, gyáva férget egyaránt, és van amelyikben egyszerűen csak sorsesemény, egy esemény, amitől kezdve másként kellett élni, másként folytak a napok erei, ami után sokáig más lett a beszédtéma, másra fókuszáltak a gondolatok. Ötvenhat a legmegünnepelhetetlenebb és ugyanakkor, paradox módon a leginkább megünnepelendő esemény ma Magyarországon. Ötvenhatot még nem lehet az utcán ünnepelni. A történelmet a győztesek írják, a legendákat a nép találja ki, az írástudók fantáziálnak, csak egy a biztos a halál – írja Danilo Kis.

Ötvenhatról talán úgy kellene írni, ahogy a francia annales kör tagjai írtak a történelemről (Duby és a többiek), nem a nagy eseményekről, nem a főszereplőkről, hanem arról, hogy hogyan hat mind a mai napig a családok életére; hogy hogyan vált ötvenhat szinte minden magyar családban sorseseménnyé. A meghiúsult reményekről kellene írni, a magánbeszélgetésekről, arról az olthatatlan vágyról, ami a forradalom leverése után maradt, a szabadság iránt. 



Az ifjabbik Gimes Miklós filmje olyan film, amit október huszonharmadikán játszani kell a magyar tévékben (a közszolgálatiban legalábbis): mert éppen ezért bájos, titokzatos, és érdekfeszítő, mert egy családon, egy asszonysorson szűri át ötvenhatot, azt az eseményt, ami itt, ha nem is eltörpül, de alig emelkedik ki a többi fontos családi és sorsesemény közül; ötvenhat Gimes Miklósné, vagyis Földes Lucy életének nem csimborasszója, csak fordulópontja, és döntő eseménye. Holott Gimes Miklós a Nagy Imre csoport egyik mártírja volt, ötvenhat és az ötvenhat utáni idők egyik főszereplője, olyasvalaki, akinek a neve csak suttogva volt kimondható hosszú évtizedeken át. Gimes Miklós az ötvenes években a Szabad Nép szerkesztőségének egyik vezetője volt, egy svájci útja, és a Rajk per után látja meg az addig csodálatosnak, és legjobbnak hitt rendszerben a diktatúrát, a Rajk per után lát be a párt deszkapalánkja mögé, és lesz igazhitű komcsiból kétkedővé. A főszereplőnő, Gimes egykori felesége, Luci, a riporter – a fiatalabb Gimes - anyja: miatta humoros, és könnyed olykor a film, no meg a szituáció miatt is; például: Luci nem szemérmes, és ha nem is volt csapodár, de kétségtelen nem élt szűzi életét, ellenben, ha a fia a nemi életéről faggatja, legyint, és egy „ugyan hagyjál már!”-ral lezárja a témát.

A film tulajdonképpen Halda Alíz méltán népszerűvé lett emlékiratait egészíti ki, illetve korrigálja, talán nem is jött volna létre, ha Gimes Miklós volt élettársa, és szerelme, Halda Alíz, nem írja meg a könyvét. A film és a könyv, vagyis a feleség és a szerető, küzd egymással. Nem állítja egyik sem, hogy a másik nem mond igazat, de mindkettő azt mondja, hogy ő volt a fontosabb. Nem lehet, és nem is kell igazságot tenni.

Egy életvidám, és lenyűgöző életet élő asszony portréja bontakozik ki a Mutterben. Luci felidézi a szegedi éveket (a vágóképeken Szeged, a szegedi ősz gyönyörű, szépek a szegedi zsidó negyed, a Jósika utca, a Gogol utca fái). Felidézi az ötvenes éveket, majd a család szétesését, és a svájci időket. Bár ötvenhat fontos mellékszereplői nyilatkoznak, Vásárhelyi Miklós, Kende Péter és mások, nem annyira a forradalomról esik szó; inkább Luciról beszélnek, Lucy és Gimes Miklós kapcsolatáról. 

A Mutter a múlhatatlan, az örök szerelem filmje is – ezért szép film – Luci ötvenhatban Svájcba emigrál fiával: azt mondja: (Svájcban) lélek nélkül éltem, csak teltek a napok. Nem volt örömem. Svájci szeretőit nem tartja említésre méltónak. Senki sem hasonlítható Miklóshoz, mondja. A Gimes iránt érzett szerelem kitartott Luci mellett.

Gimes nem volt nagy jellem (lásd a fentebb írtakat ötvenhat emblematikus szereplőiről). Mégis irigylésre méltó Luci ragaszkodása okos, de ugyanakkor (hogy korhű szóval éljek) lump férjéhez. Ez a ragaszkodás, ez a fájdalmas hűség, ami nem akar múlni, még a férj kivégzése után sem, ez inkább a Mutter főszereplője, és nem ötvenhat, vagy Nagy Imre, vagy az újratemetés.