Nagy Hal

Wonderful World

Bemutató: 2004. március 4.

A pályáját animátorként kezdő Tim Burton (Batman – A Denevérember; Batman visszatér; Ed Wood; Támad a Mars!; Karácsonyi lidércnyomás; Ollókezű Edward; Álmosvölgy legendája; A majmok bolygója) visszaadta egy – még a dél-amerikai irodalomból is lassacskán kivesző – majdhogynem elfeledett műfaj rangját, amelynek hiányát megkísérelte „pótolni” a sci-fi, a fantasy, a rom-com, és a melodráma, de (amint az ajzószerek) csupán a fájdalmat enyhítették, a vigasz elmaradt.

Daniel Wallace regényét szerencsétlenségemre nem olvastam, ám annyi bizonyos, John August forgatókönyvíró (Nyomás!; Charlie angyalai) heroikus munkát vitt véghez.

A rohamos növekedésnek indult, nyolcéves Edward Bloom, kínzóeszközöknek is beillő fém-masinákhoz kötve nekiállt, és elolvasta a Világ Könyvei Enciklopédiáját, ezzel megpecsételve egész – ki tudja, boldog vagy örömtelen – életét. A tény, hogy ha az aranyhalat az ideálisnál kisebb akváriumba szorítják, így akadályozzák a növésben, a kis Bloom számára azzal a felismeréssel járt, hogy a világ nem a dél-karolinai Ashtonban kezdődik – ezért nem is érhet ott véget.

Ettől fogva Bloom új életet él – ha úgy tetszik: két élete lesz. Oldalán az óriás Karllal elhagyja Ashtont, és Fantom (eredetileg: Spectre) városka érintésével belevág egy hatalmas kalandba, amely egészen a haláláig szól.

Wallace művében az idős Bloom „csupán” elbeszélő, August azonban hús-vér karaktert (méghozzá nem is akármilyet) formált belőle, így megalkotva az idős Bloom, azaz az Apa figuráját. Azon túl, hogy elámulhatunk azon, hogy a remek Albert Finney mennyire hasonlít bizonyos vonásaiban a még mindig „csikószerű” Ewan McGregorra (és fordítva), nem szólva arról, hogy a nyolcéves Bloomot alakító fiú is lélegzetelállító választás: August a narráció, és a film dramaturgiája szempontjából pompás munkát végzett.

Wallace regénye ugyanis olyan lehet, mint egy áthatolhatatlan, színpompás dzsungel, a soha meg nem ismerhető, egzotikus élővilággal, és - a filmcsinálók számára - telis-tele veszélyekkel. Burton munkájában egymást váltják a „mágikus realista” és/vagy szürreális epizódok. Amint Edward Bloom végzetes szerelemre gyullad, az események még inkább fölgyorsulnak: Bloom beáll Amos Calloway (Danny De Vito) porondmester cirkuszába mindenesnek – ingyért. A fejét gondolkodás nélkül beteszi az oroszlán szájába, kilöveti magát egy ágyúból, szembeszáll a farkassal, csak azért, hogy minden egyes nap újabb és újabb információval szolgáljon Calloway a szőke szépséggel kapcsolatban. (Az ifjú Sandrát Alison Lohman, az idősebbet Jessica Lange alakítja.)

Edward Bloom „meséi” mindenkit boldogabbá tesznek (majdani társát, Sandrát is beleértve), ám fia, a Párizsban élő-dolgozó újságíró, Will (Billy Crudup) számára - akinek a hitelesség az Istene -, apja egész élete nem más, mint az igazság elkendőzésére megalkotott, velejéig hamis anekdota-gyűjtemény. 
Látogatása a családi házban – majd a kórházi ágynál – azonban fájdalmas felismeréssel jár. És Will hamarosan megteszi azt, amitől vélhetőleg a leginkább irtózott egész fiatal életében: ő folytatja az Apa meséjét.

Tim Burton mestermunkája egyfelől „telitalálat a szívbe”, másfelől elképesztő vizuális tűzijáték. Burton kreativitása (még az Álmosvölgy legendája után is) sokkoló. Tim Burton, Colleen Atwood jelmeztervező (Chicago), az Oscar-díjas díszlet-látványtervező Dennis Gassner, és Philippe Rousselot kinematográfus (Henry és June; Veszedelmes viszonyok, Larry Fynt, a provokátor; A majmok bolygója) nem alkudtak. Mindvégig hűek maradtak a műfaj követelményeihez.

Burton filmjében epizódszerepet kapott Helena Bonham Carter - az üvegszemű halál-jós boszorka, és a felnőtt Jenny szerepében -, Steve Buscemi, mint az egy verset három évig író (lévén a rajongóinak csalódást okozni nem akaró) költő, majd bankrabló és „üzletember” – már ha ebben a filmben létezik olyan, hogy „karakterszereplő”. Itt minden a Nagy Egész – jeleneteket elemezgetni (az ifjú Bloom a nárcisz-tengerben, ázsiai bevetés, egyezség a sziámi ikrekkel, bankrablás…),  „részletekkel” bíbelődni legalább olyan kicsinyes, mint az „igazságot” kutatni Edward Bloom meséiben. Mégis: megható Burton és Rousselot „utalása” az Ollókezű Edwardra, vagy a „rengeteg”-jelenetben az Álmosvölgy…-re.

Jessica Langnek (próbáltam jelzőkkel operálni, de esetében, bármit is választunk a szinonima-szótárból, minden olcsónak bizonyul) és Albert Finney-nak hála, Burton nagyszerűsége furcsa mód egy olyan jelenetben mutatkozik meg leginkább, ami, ha Isten a tenyerén hordozna minket, akár „hétköznapi” is lehetne. De nem az. A halállal dacoló Finney a fürdőkádban ül, majd Lang – teljesen egyértelműen, mint a lélegzetvétel – beül mellé a kádba, ruhástól. Mondanak két-három mondatot, és ez a néhány mondatfoszlány, amit felülír a kép, fölér Bloom összes, eposzba illő ifjúkori történetével. (Bár a tisztesség kedvéért azonnal elfogultsági indítványt jelentek be a 71-es évjáratú, skót származású aktorral kapcsolatban, McGregoron kívül nem ismerek olyan harmincas filmszínészt e Glóbuszon, aki a legelképesztőbb, teljesen „idejétmúlt” helyzetekben is képes a tökéletes gyermeki naivitásra.)

A Nagy Hal azon tökéletes remekművek közé tartozik, amelyet a kóbor apácák megtévesztésére nem tűzdeltek tele különféle nominációkkal, így senki se pazarolja az idejét arra, hogy - mondjuk - az Oscar majdani, a pódiumon a családfát fölmondó, nyertesei között az alkotók után kutasson. 

Tim Burton filmje - legyen bár szerelmes film, vagy a határokat nem ismerő, szárnyaló fantázia himnusza - többek között újabb figyelmeztetés: a világ (a jelenlegi állás szerint különösen) „lakhatatlan”, emberi életre alkalmatlan. Bár magam nem hiszek a progresszivitásban, Burton meséjét (közel két óra vigasz) receptre írnám föl.