Nyaljunk Sót!

Kritika: Salt ügynök

Az amerikai filmnek, úgy teljes egészében, égető szüksége van egy új, nagy, közös ellenségképre, ám egyelőre ilyet nem talál. A muszlimokat filmesmód nem abajgathatja, ugyanis túlságosan csóringerek szerencsétlenek ahhoz, hogy akár tömbszerű mivoltukban is fenyegetésnek tűnjenek, szeptember 11. ide vagy oda. Ez a film is kénytelen össze-vissza vagdalkozni, a sztori egy észak-koreai pincebörtönben indít (nem pont ugyanígy kezdődött a Die Another Day?), aztán meg egykori KGB-sekből csinál mumust. Igazság szerint jómagamnak, a nyolcvanas évek amerikai akciófilmjein felnőtt egykori VHS-kalóznak kimondottan üdítően hatott a nukleáris háború a Salt ügynök által felmelegített ígérete.


A forgatókönyvet eredetileg Tom Cruise-ra írták, aztán amikor kiakolbólítódott (kilépett) a projectből, Angelina Jolie vette át a helyét. Sokat elmond a modern Hollywood genderpolitikájának porózus voltáról a tény, hogy minimális változtatásokkal egy egész forgatókönyvet át lehet szabni férfiről női főszereplőre. A filmben Jolie amúgy is totális férfiként viselkedik, a férje pedig feminin omega hím. Enyhén szólva nem vagyok ennek a kifordított gender-propagandának a híve, főleg akkor, ha látom, ahogyan Jolie puszta kézzel intézi el debella harcművészek tucatjait. A történet potenciális valósághűsége elköszön a matériától.


Mert hát ez a modern amerikai akciófilm rákfenéje, ezért nem tudnak ezek a mozik többek lenni “egyszernézős”, felejthető limonádénál: figuráiknak, történeteiknek semmi köze már a valósághoz. A hetvenes években, a csúcson Hollywood sorra gyártotta a szenzációs, mert a realizmusban gyökeredző akciófilmjeit, tele az élet által ledarált, ugyanakkor ettől megedződött hősökkel. Ma helyettük Transformerek vannak meg ötven kilós picsák akik egy ütéssel legyaknak egy szumó-birkózót.

Ha valakinek, hát Philip Noyce-nak tudnia kellene, hogy ezzel a szituval valami nagyon nem stimmel. De tojik rá, meló az meló, neki pedig dolgoznia kell. Noyce a kilencvenes évek elején (az amerikai akciófilm utolsó jelentős időszaka) az egyik legmegbízhatóbb thriller-rendező volt, Tom Clancy-feldolgozásait tanítani kellene, olyannyira feszesek, dramaturgiájukban ergonomikusak. Bár már korábban is készített jó pár kellemes filmet, elég csak a Zatoichi-koppintás Blind Fury-re gondolni, amelyben a vak Rutger Hauer vág ösvényt magának Las Vegas gengszterei között.


Jelen esetben azonban olyan forgatókönyvet vágtak hozzá (vagyis nem, nehogy már levegyem a felelősséget a válláról: olyan forgatókönyv megfilmesítését "vállalta el"!), amelytől csodát sem ő, sem mi nem várhatunk, várhattunk. Kurt Wimmer a szerzője, aki már a Law Abiding Citizennél megmutatta, hogy a logika az utolsó, ami érdekli a sztoribonyolítás kapcsán. Salt ügynökön ott a keze nyoma: hihetetlen figurák kergetik egymást valami sosemvolt képregényvilágban, és emiatt a filmben zéró a feszültség. Emberutánzatok testi épségéért aggódni nem lehet. Az összes fordulat irreális, a motivációk nevetségesek, a karakterek döntései hihetetlenek.

Az alapvetés negyven évet késett, de még ez a legkevesebb. Egy vén ruszki ügynök megvádolja az amerikai titkosszolgálat legbelevalóbb ügynökét, Saltot (Jolie) azzal, hogy valójában beépített orosz kém, és a jelenlegi orosz miniszterelnők életére tör - utóbbi épp Amerikában turnézik. Ez az első húsz perc, a film maradéka egyetlen üldözési jelenet. Szerencsére Noyce legalább akciójeleneteket nem felejtett el rendesen megrendezni. Jolie sztoikus és száraz, mint mindíg, ha pedig érzelmi kitörést követel meg tőle a forgatókönyv, mimikai változása felér egy bipoláris rohammal. A másodhegedűs Liev Schreiber alva jár.


A tavalyi filmes szörnnyár során többször is elhangzott, hogy ennél aztán rosszabb már nem jöhet. Erre tessék. Ha egy naptári év hollywoodi filmes felhozatalának két legjobb produktuma az Avatar meg az Inception, akkor ott óriási bajok vannak. De sebaj, mert mi meg majd visszavágunk az Üvegtigris 3-mal!!! Fuck you all.