Ong-Bak

Semmi cicó

Bemutató: 2005. augusztus 4.

Az amerikai színészek harcművészeti járatossága silány, a hollywoodi eredetű harcimitációk meggyőzőereje pedig zérus felé gravitál, ezért tízmilliós költségvetésű digitális utómunkák, kaszkadőrsereg és dublőrök hada támogatja a sztárokat, hogy hitelesnek fessen a mutatvány – mégsem az. Az Ong-Bak (zárójelben megjegyezve: és az új thaiföldi akciófilmek általában!) azonban magasról tesz az amerikai metódusra: Prachya Pinkaew mozija nem parasztvakítás, hanem a real thing; nem csalás és nem ámítás, de tiszta zsenialitás. Szánalmas mímelés helyett pengeéles, acélkemény küzdelmek zajlanak, drótok, dublőrök, digitális utómunkálatok, miegyéb kóklerségek nélkül, nyekkennek a manusok és ropognak a csontok, kikerekedik a néző szeme és összeszorul a gyomra, mert ilyet még soha korábban nem láthatott.

Az Ong-Bak cselekményét nyugodt szívvel lehet mellőzni (a falu legjobb harcosa elindul a városba, hogy megkeressen egy szent ereklyét, melyet gonosztevők raboltak el), a történet habarcs csupán, mely lehetővé teszi az akciók, a szaladgálással-üldözéssel tarkított összecsapások pontos összeillesztését. A film kulcsa nem a jó script (nem is tettek úgy, mintha…), hanem a főszereplő: Tony Jaa ugyanis tőrőlmetszett géniusz, minimum két csoda, leendő kultfigura. Bár színészkedni még nem nagyon tud (majd beletanul abba is), de harcművészként észveszejtő dolgokra képes, kockázatvállalási hajlama pedig hajmeresztő. Lángoló lábbal, négy méteres ugrással rúgja sisakon a robogó motorost, átcsúszik a mozgó autó alatt, lendületből megmássza a három méter magas falat, hibátlan korlátgyakorlatot mutat be az ingatag építkezési állványon, talajtornászokat megszégyenítve ugrik bicskát két darab, egymástól 40 centiméterre lévő üveglap között, ám arcán sem félelemnek, sem kétségnek nem látni jelét. Rendes esetben mosolygós, szerény és kedves pasi, csupa szív, csupa szeretet thai, de ha harcra kerül sor, úgy odavág, hogy olyat még nem mutatott a mozivászon: balettszerű, törékeny akrobatika helyett irdatlan energiával, száztíz százalékos hatékonysággal küzd.

Semmi drótkötél, semmi digitrükk!

Prachya Pinkaew bevallott szándéka az volt, hogy filmjében bemutatja az eredeti Muay Thai harci rendszer szépségét - mondhatni, jelentősen túlteljesítette a vállalt feladatot. Fokozandó a hitelességet, a kamera nem pillanatnyi snittekkel operál, a harcok nem másodperces szekvenciákból összevágott, kapkodó és követhetetlen montázsok, hanem hosszú képsorokból összeálló jelenetek. A komplex, a színészekre nézve ugyancsak kockázatos küzdelmeket milliószor is elpróbálták, mielőtt bekapcsolták volna a felvevőgépet, ám az alapos felkészülés ellenére is akadtak balesetek, melyeket a tanulságokban bővelkedő Making of…kisfilmek be is mutatnak. A színészek közül szinte mindenki kapott, hisz elég volt egyetlen centimétert tévedni, picit félrefordítani a vállat, billenteni a fejet, meggörnyeszteni a hátat, elcsúsztatni a lábat, és az adott ütés vagy rúgás máris méterekkel sodorta el a kaszkadőrt. A semi-contact módszer szenvedő alanya legtöbbször a főszereplő, Tony Jaa volt, kit vascsővel vágtak kobakon, a szükségesnél tovább hagytak lángolni, vagy kis híján eltörték a lábát, de ő valamennyi alkalommal sűrű hajlongások közepette kért bocsánatot az elrontott felvétel miatt, majd bicegve is visszaállt, és újra eljátszotta az adott jelenetet.

Bruce Lee egyetlen árva mozit forgatott amerikai stúdió számára, mielőtt elragadta őt a korai halál. Távozásával pótolhatatlan veszteség érte a harcművészeti film műfaját, a Mester trónja sokáig betöltetlen maradt, mert Jet Lee menthetetlenül elveszett Hollywoodban; a megfáradt és megöregedett Jackie Chan inkább komédiázik; a nagyszerű Mark Dacascos sajnos sohasem futott be igazán; Donnie Yen pedig érthetetlen módon nem kap komoly szerepeket a nyugati stúdióknál. Megannyi kudarc és félsiker után nagyon kellett már egy karizmatikus zseni, egy dinamikus, hiteles arc, aki újra meghatározza a harcművészeti zsáner filmvilágban elfoglalt helyét és értékét, és visszaállítja a gyalázatosan elkurvult genre hajdani dicsfényét.

Az Ong-Bak főszereplője, Tony Jaa megoldotta a lehetetlen feladványt: ez a mozi garantált sokkhatás, kilométerkő az új generációs realista harcművészeti mozik közt, feledhetetlen csúcsteljesítmény. Mindenképpen érdemes lesz figyelni erre az egyedülálló fiatalemberre, és reménykedni benne, hogy új filmjét (Tom yum gong) már nem két éves késéssel mutatják be a hazai mozik.