Ópium

ÓPIUM ÉS PLÁGIUM


A napokban volt szerencsém megnézni Szász Jánosnak Csáth Géza írása alapján készült filmjét. A film tárgya sokat ígérőnek látszott. Az elmebetegekkel kapcsolatos lélektani-, morális- és társadalmi-szociólógiai kérdések mindig izgalmasak és – sajnos – nagyon is aktuálisak. A film főcíme szerint a szponzorokat hasonlókép meggyőzte az érdekes témaválasztás.

A film azonban nem igazolta várakozásaimat. Nem közvetített egyetlen érdemleges gondolatot sem, nem vetett föl egyetlen nagy ívű morális- vagy szociológiai kérdést, egész egyszerűen nem volt sem üzenete, sem katartikus élményt hozó meséje. A korunk filmjeit egyébként is domináló és mérgező öncélú eszközökben és effektusokban azonban bővelkedett. Volt itt véres erőszak és horror, perverz és vadállati naturális szex az öncélú pornográfia minden ismérvével. A plágium, amely a film szomorú és lapos meséjének célzottan is szereplője volt, áthatotta az egész művet, azonban nem úgy, hogy a film az azzal kapcsolatos morális kérdéseket megvizsgálta volna, válaszokat adott volna, vagy csak izgalmas kérdéseket nyitott volna meg, hanem úgy, hogy a tárgyhoz lazán, vagy alig kapcsolódó- és öncélú beállításainak sorozatában bőven tetten érhettük magát a plágiumot. A helyszín – a komáromi gyűrűerőd nyomasztó falai és kazamatái – Jancsó Miklós Szegénylegények című filmje nyomán készültek (kiszolgáltatottsággal, meztelenséggel stb. együtt). A helyszín és a beállítások naturális nehézkessége azonban nem hordozta az „elkölcsönzött” erőd-környezet szürrealisztikus álomszerű hangulatát. Fábri Zoltán Ötödik pecsétjéből is kölcsönöztetett egy ismert beállítás. Itt azonban nem a közösségért és elvekért megfeszített megváltóként láttuk függeni a „kereszten” szegény becsapott és elárult elmebeteget – ahogy Fábri mesterművében a vasmunkás ellenállót – hanem csak kiszolgáltatott és megcsalatott emberként. Aztán volt itt lobogó náci könyvmágia, holokauszt utalásokkal, a nélkül, hogy bármilyen helye lett volna a történetben. Ezt ugyan nem tekinthetjük plágiumnak csak testvérének, a rossz művészfilmbeli közhelynek. Persze bevált amerikai recept, hogy a számba jöhető publikum minden szeletének – kereszténynek, zsidónak, nihilistának – megadjuk azokat utalásokat, amitől hajlandóak lesznek azt gondolni, hogy a filmnek nekik címzett üzenete van. Azután itt van a „Száll a Kakukk Fészkére” lobotómia motívuma. „Biztos siker” receptek kotyvaléka. Az alkotás talán pszichiátriai orvostörténeti ismeretterjesztőként lenne a legértékesebb, ha megpróbálná megmagyarázni a hol középkori kínzókamra-felszerelésként, hol pedig kiszolgáltatottakon való rideg kísérleti eszközként bemutatott tárgyak és módszerek valós céljait, történetét. De ezt nem teszi, hanem szürreális módon egy kupacban bemutatja őket működés közben. Sajnos nem értek a pszichiátriai eszközök történetéhez, de felteszem, hogy azokat így, egy teremben soha nem alkalmazták.

A film meséjének gondolattöredékei nem érték meg a filmkészítésre amúgy is szűkösen elérhető elpazarolt forrásokat. Senki számára nem újdonság, hogy a kábítószer élvezők – egy darabig - úgy érzik, mintha tíz év alatt tíz millió évet élnének. Senki számára nem újdonság, hogy keserves dolog hozzátartozókat ápolni évekig, és, hogy ebbe talán bele is lehet bolondulni. Azt is valamennyien tudjuk, hogy alkotni csodálatos és éppen ezért keserves, ha valaki válságba kerül és depressziós blokkoltságában mindent megpróbál, hogy a holtpontok sorozatán átjusson. Zenét, promiszkuitást, morfiumot, ópiumot, emberi kapcsolatok elárulását és végül a plágiumot, amit azután az eredeti alkotó – nem tudni miért katartikusnak bemutatott – likvidálásával is megkoronáz. Szomorú, embertelen, de szerencsére szórvány jelenség. Torz, nyomorult rongy-emberek önigazolása. Miért kell erre súlyos milliókat költeni?

túlfejlett szépérzék.

g