Pánikszoba

Ötödik

Bemutató: 2003. május 6.

Két és fél évet kellett várni az új mozira. Ez önmagában nem nagy idő két film között, mégis izzasztó s idegőrlő volt az egész stáb számára mire a Pánikszoba végre elkészült. A forgatást tizennyolc nap után le kellett fújni, mert az eredeti főszereplő, Nicole Kidman térdkalácsa felvétel közben megrepedt egy rosszul vett lépcsőfok után. Hónapok teltek el, a film azonban mégsem sült be, a borsos biztosítás kifizetése után a gyártók plusz 10 milliót pumpáltak a 38 millió dolláros kezdeti költségvetésbe, hogy újraindítsák a projektet, viszont a felgyógyult Kidman addigra már belekezdett az Others forgatásába. Az új főszereplőt lóhalálában találták meg az éppen szabad Jodie Foster személyében , aki mindössze kilenc nap alatt készült föl a szerepre. Ugyanakkor a kétszeres Oscar-díjas, leszbikus színésznő már javában terhes volt második lombikbébijével - nem kis problémát okozott csak totálokban és kisszekondtól fölfelé forgatni, hogy a növekvő pocakból semmi se látszódjon a vásznon, az akciójeleneteket pedig dublőrrel kellett megoldani. A Pánikszobában visszatért a D.O.P. székbe Darius Khondji, aki annak idején a Hetedikkel megalapozta a fincheri dark képvilágot és saját világhírnevét, azonban összekülönbözött a rendezővel, és kilépett munkából. Az ő képiségét egy másodfilmes operatőrnek, Conrad W. Hallnak (a többek közt az Amerikai szépséget fényképező veterán Conrad L. Hall fiának) kellett észrevétlenül továbbvinni. Végül a mozi több mint féléves csúszással elkészült, s beigazolódott: megérte kockáztatni, ugyanis a Pánikszoba már az áprilisi bemutató első két hetében visszahozta az árát az USA-ban, s azóta folyamatosan termeli a profitot. Az új film sikeresebb, mint a Harcosok klubja, Fincher előrelépett a box office-ban. S a pályáján? A mozi viszontagságai után lépjünk be abba az oly sok pánikot okozó szobába.

Mikor kiderült a soron következő Fincher-mozi pitche, csak fokozódott az érdeklődés a Pánikszoba iránt: egy frissen elvált nő és lánya új lakásba költöznek Manhattanben, ahol felfedeznek egy külső támadás esetére kialakított erődített szobát. Mindjárt az első éjszakán használni kényszerülnek, ugyanis három rabló tör be a lakásba, azonban amit ők keresnek, ott van az atombiztos bunkerben. A macska-egér harcnak egyetlen éjszaka alatt el kell dőlnie. A korábban például a Jurassic Park 3 és Az utolsó dobás (Snake Eyes) című de Palma film írásában résztvevő, s a Hetedik érzék (Stir of Echoes) című mozijával író-rendezőként debütáló David Koepp sztorija 95 százalékában egyetlen belső térben játszódik – ebből bizony minden rendezőnek kihívás érdekes mozit csinálni, de David Finchertől csak valami különlegesre számíthattunk. Végülis a Fincher számára kedvező feszült pszichológiai alaphelyzet adott volt, a dolog még bárhová is fajulhatott… volna.

Sajnos, a filmben producerként is jelenlévő, Koepp könyve az eddigi leggyengébb szkript, amit Fincher a vászonra tett (a rendező által is mostohagyereknek tekintett debütöt, az Alien 3-at most vegyük ki a képből). Mindez azonban nem azt jelenti, hogy rossz forgatókönyvről van szó, kifejezetten jó szerkezetű, feszes zsánermunkával állunk szemben. A könyv karakterológiájában vannak a hiányosságok. Az igen kevéssé vagy sokszor csak elkoptatott sablonokkal motivált jellemek nem ivódnak olyan mélyen belénk, hogy a minden Fincher filmre jellemző, ismeretlenbe elszabaduló végkifejlet aztán kirepítse szívünket a moziszékbe süppedt testünkből, hogy ott lenn, valahol a sorok között popkornnal keveredjen. Itt ez annál kevésbé következik be, minthogy nincs váratlan megoldása a sztorinak, csak a thrillernél megszokott, már ismert fordulatokat kapjuk. Talán segített volna, ha a Hetedik szkripjét jegyző eredeti tehetségű Andrew Kevin Walker nem csak az álmos szomszéd cameo szerepét kapja meg a filmben, hanem uncredited konzultánsként részt vesz az írásban is, mint ahogy azt a Játsz/ma és a Harcosok klubja esetében tette. Rendező ide, rendező oda – egy film akkor jó, ha a könyve jó, márpedig Koepp munkája alapján itt nem kapunk mást, mint a Reszkessetek betörők! thrillerbe durvított slasher változatát (amit egyébként mind az író-producer, mind a rendező jókedvűen elismer).

Mindabból azonban, amit erre a tisztességes iparosmunkával elkészített átlagos könyvre rápakol Fincher, érezni, hogy kivételes rendezővel van dolgunk. A film vizualitása nem gyengébb, mint az eddigi filmeknél, sőt talán a Harcosok klubja mikrovilágba behatoló lehetetlen képmozgásait is lenyomja. Elég csak kiemelni egy öt perc hosszúságú snittet: egyetlen kameramozgás, elindulunk a második emeletről Foster ágyából, lespirálozunk a lépcsőházban, be a konyhába, figyeljük az ablakon kívül rekedt betörők vitáját, bemegyünk egy bezárt kulcslyukba, kijövünk, kredenc fölött, széktámlán át, szinteken, falakon átfurakodva kísérjük a tűzlétrán felfelé tartó rablót egész a tetőtérig. Ennyi is bizonyítja, még a digitálmunkát is leszámítva, Conrad Hall erényeit. De totalitásában is visszakapjuk az előző három Fincher-film vizuális világát: csak foltokban világítanak melegbarnán a falilámpák az egybeszürke, sötétbe fúló falakon, az ablakon túl pedig összeér az esőfüggöny. Mivel Fincher eddig nem ismételt operatőrt, a képi egységesség azt is mutatja, hogy a rendező bizony igen határozottan megmondja, hogy mit tegyenek a kamera mögött és mit ne. Persze minderre ő csak annyit nyilatkozott állaikusan: „A filmjeim azért játszódnak sötétben, mert azt akarom, hogy az emberek féljenek rajtuk. Ezt ugye ebédidőben sokkal nehezebb elérni.” Más részről az uniformizáltság felvet egy újabb kérdést: meddig izgalmas, ha mindig ugyanazt a képiséget kapjuk? A válasz mindenkinek fakultatív.

Fincher két másik téren sem hibázik, és kiválasztottjai sem. A színészek perfektül töltik be szerepüket a rideg világban: a visszatérő Jared Leto a nyegle bandavezér, Junior szerepében, a símaszkját levetve csak még félelmetesebb Dwight Yoakam (Raoul) és a 13 éves, másodfilmes Kristen Stewart a pubertás küszöbén. Mégis ki kell emelni Jodie Fostert, aki Meg Altman bőrében képes volt eltüntetni IQ-szintjének természetadta kisugárzását, s vált a vásznon sete-suta önállótlan ex-asszonykává, de nem lehet nem odaragadni Forest Whitaker lufiképére sem, aki még béna szemével is belénk szugerálja a jólélek-van-benne típusú bűnöző Ghost Dogból elhozott figuráját.

A képek és a színészek mellett azonban legalább annyira ott játszik tudatalattinkban, s mélyíti belénk az atmoszférát és pszichót napjaink egyik legmarkánsabb Hollywoodon hol kívül-, hol belülálló zeneszerzője, Howard Shore. Shore-t, aki korábban már a Hetedikben és a Játsz/mában is dolgozott Fincherrel, egy hónapja Oscarra is jelölték A Gyűrű szövetségéhez írott muzsikájáért, ugyanakkor legtöbben Cronenberg háziszerzőjeként kultiválják őt.

S ha már David Cronenberget említettük, itt a helye, hogy feltegyük az értéktisztázó kérdést David Fincherrel kapcsolatban: valóban lehet őt, mint ahogy sokan teszik, egy új Cronenbergként emlegetni? A Videodrome hívői felháborodottan utasítják vissza, ha Fincher „művészetét” az idősebb David mélységeihez hasonlítják. Az ellentábor szerint Finchert sokkal inkább lehet Ridley Scottal párhuzamba vonni, akinek filmjei technicista tökélyük folytán sokkal mélyebbnek és összetettebbnek tűnnek, mint amilyen triviálisak valójában. Nos, a Pánikszoba bizony az utóbbi felfogás felé billentette a serpenyőt, bizonyosan nem volt a legmegfelelőbb választás a Fincher-életműben, egyáltalán nehezen érthető miért esett a voks egy ilyen szimpla mainstream zsánerfilmre.

Pedig megvolt a hitchcocki szituáció, amit valami egész hátborzongatóba lehetett volna durvítani, hisz Fincher úgysem akar mást, csak megrémíteni minket úgy, mint amikor ő kamaszként a gatyájába csinált a Cápától. Őmaga is hatásként említette fel Hitchcock Hátsó ablakát és Sam Peckinpah Szalmakutyák című filmjét, melyek ugyanarra a klausztrofób ostromhelyzetre építenek, mint a Pánikszoba. Az igazság azonban az, hogy a fenti művekkel és saját korábbi alkotásaival ellentétben az új Fincher-film nem fog megragadni, s nem fog tovább dolgozni bennünk miután felálltunk a vászontól. Egy átlagosan jó filmet láttunk, s ez egy átlagon felüli rendezőtől kevés. Mert az is tény, hogy David Fincher napjaink egyik legvitatottabb s legnagyobb hatású filmrendezője, aki bizony nem megfelel a klasszikusoknak, hanem a korszellemmel kézenfogva maga alakítja a huszonegyedik század formalista moziját. Merthogy ő az. Formalista.

Hogy hova tovább? Itt is bizonytalanság érezhető. Eddig négy filmtervvel foglalkozott párhuzamosan, melyek közül a Randevú Rámával című Arthur C. Clarke sci-fi feldolgozása a legsanszosabb, amiben egy 2130-ban a Földet fenyegető óriásűrhajóban fedeznek föl egy organikus világot, de ugyanúgy a kalapban van a Hard Boiled a tömeggyilkos adóbehajtóról, aki rájön, hogy valójában cyborg, a Squids egy hidegháborús tengeralattjárós mozi lenne, a Seared pedig a New York-i méregdrága elitkonyhák mocsokból teremtett kajáiról rántaná le a kötényt. Két hete derült ki azonban, hogy Tom Cruise őt szemelte ki harmadikként a kultrendezők közül: tegyen egy próbát a Mission Impossible folytatásával. A játszma tehát bonyolult. Vigyázz, David, hova lépsz!