Papsajt

„Elégedett vagyok”

Bemutató: 2002. október 31.

Znamenák nem Znamenák

Érződik a Papsajton, hogy személyes film. Az alkotók nagyrészt saját élményeiket gyűjtötték benne össze. Nagy előnye ennek a fajta személyességnek az, hogy minden helyzeten átüt az élmények hitelessége. Nem újra átélt, saját sztorikat látunk, hanem alaposan újragondolt szituációkat, pontos színészi alakításokkal, a szerző-ötös gondosan ügyelt arra, hogy akivel egy-egy történet a valóságban tényleg megesett, az ne ugyanazt játssza.

Az útszéli lepattant, ámde szimbolikus értelmű vendéglátóipari egység, a „Harmincas” az öt, harmincas éveinek elején járó főhős kedvenc találkahelye. Itt beszélik meg életük nagy kérdéseit, mindennapi problémahelyzeteikre egyéni módon igyekezve választ találni. Érdekes keresztmetszet ez -- persze a szatíra színszűrőjén át nézve -- napjaink felnőtt(?) férfiúiról. Az „emberélet útjának felén” életük látszatra csupa megoldatlan probléma: a nőkkel valahogy semmi nem jön össze, az állatidomár ambíciókkal rendelkező főhősnek még a cica sem ad pacsit -- nem beszélve a teknősbékáról, aki semmi áron nem hajlandó átugrani a karikán --, az értelmetlen fogyókúra eredménye egy beöntés lesz, a főnök pedig átnéz szerencsétlen, hasztalanul igyekvő beosztottján.

Valamilyen előképre azért emlékeztetnek ezek a helyzetek. Nem véletlen, hogy nők millióinak jött be annak idején Bridget Jones próbálkozásainak és folyamatos elbukásainak szirupos története, amint magukra ismerve nevetni tudtak olyan helyzeteken, amelyek az életben tragikusabbnak hatottak. A Papsajtban ennél sokkal emberibb, hihetőbb példázatokat láthatunk: természetes hiúság, nagyravágyás, szeretetigény ütközik a „nagybetűs” élet szigorával, ha nem is katartikusan, de legalább humorba ágyazva.

A Harmincas kisvendéglő a kiindulópontja a film másik szerkezeti vonulatának is: a félelem drogként adagolásának ötletét a kínai vendéglős tanácsolja hőseinknek (mókás közeliben pedig a kamerának): „menjetek félni az erdőbe, mert az jó”. Mennek is, várnak a félelemre mind az öten - beleszámolhatjuk az erdőben otthagyott barátnőt is --, a félelem idővel, már jól benne járunk a történetben, meg is érkezik, egy sötétből előbukkanó puskacső képében. Hasonlóan eredményes próba, amikor az öt fiú a sínre fekve várja a vonatot, itt is kijut a parából rendesen. Hőseink pedig, mint akik jól végezték dolgukat, ilyenkor meg is ünneplik sikeres félelemvadászatukat.

Azért ne higgye senki, hogy a Papsajt személyes anekdoták laza füzére volna. Már a film kezdő képsoraiban feltűnik Benedek Miklós kiélezett alakításában „a” tévés műsorvezető, a mindentudó kommentátor. Hosszas elmélkedése az emberről, e vegetáló, ám kényszeresen önmegvalósító lényről torz képet ad mulatságos erőfeszítéseinkről. Komolykodó monológja ironikus ellenpontja az öt főhős folyamatos bukdácsolásának. Ezen a ponton válik súlyosabbá a könnyed mese, anélkül didaktikusan súlykolna valamiféle "mondanivalót". 2001 nyarán öt fiatal ember így látta a világot. A történetté formálás feladatát a film nagyban a nézőre bízza, mintha csak egy fényképalbumot lapozgatnánk, tele mozgó képekkel.

Egy felnőtt(?) férfiú Kocsis Gergő

Az öt rendező – többségük színész – érthetően a színészvezetésben jeleskedett leginkább: a feltehetően vetésforgóként változó színész-rendező szerepcsere, a több szem, többet lát effektus hiteles ábrázolást eredményezett. Tudják, hogy a színészt mikor szereti nagyon a kamera, mikor nincs szükség bármiféle kameramozgásra, ugyanakkor következetesen használják azt a kevés képi trükköt (például az evés üvegasztalon át alulról fényképezett gyorsított képeit), amit mégis felhasználnak. A hatásos zene is nagyban segíti a filmet.

A színészeknél maradva: a jellegzetes humort kissé felül is írják az öt főszereplő mellett apró, de hangsúlyos mellékszerepekben fel-felbukkanó ismert arcok. Nem véletlen, hogy éppen Eszenyi Enikő, Gothár Péter vagy Kulka János választattak ki szerepükre. Rövid, de erőteljes jelenlétük egész színészi világokat idéz be ironikusan: jön öt fiatal filmes és eljátszatja Eszenyivel a rózsazsín hajtincses videótékás nőt, Gothár Péterrel pedig a morózus főnököt. A legegyértelműbb utalás persze Kulka jelenléte, aki egykori Szomszédok-beli szerepét idézve, mentősként jelenik meg egy morbid jelenetben: a beköszönő lányokra, vagy a kávéjára sokkal inkább koncentrál, mint a fürdőszobában agonizáló főhősre, végül még a beöntést is a gyakorlatlan asszisztensre bízza.

A néző nevet a képtelen helyzeteken, de akit közelről érint az idejekorán érkező harmincas slusszpánik, épp ezért szorong is: kiröhögjük a bukdácsoló főhősüket, de drukkolunk is az életéért a születésnapján, éjfél előtt egy perccel. A film ilyen pillanatokban éri el a legtöbbet: a közönség szeretetét.