Pók

Hálóvilág

Bemutató: 2003. november 13.

Videodrom, A Légy, Meztelen ebéd, Karambol, eXistenZ - a Cronenberg univerzum sarokpontjai. Az írógép, ami bogárrá változik, az ember, akiből légy lesz. A fém és a hús házassága párosodással dúsítva, a virtuális világok remegése egy sárkánykoponyán. David Cronenberg toposzai biztosan kísértenek az emlékezetben. Felismerhető stílus, körülhatárolható tematika és az őrület hátgerinckarcoló bizsergése.

A Spider Cronenberg legújabb kirándulása a démonok birodalmába. Felvillannak az ismerős stílusjegyek, körülölel az atmoszféra. Első látásra a visszafogottság tűnik fel. A film lassú ritmusban bomlik ki, minimalista és mikro-realista egyben, fontosak a gesztusok, fontos az szemöldökrebbenés és Ralph Fiennes arcán a borosta. Elmegyógyintézetből jön ki hosszú idő után a címszereplő, bizonytalan és idegen a világ köznapi dimenziójában. Megadott címre botorkál, óvó karok közé: idős nő tart fönn menedéket és szállást a Spider-hez hasonló elmeturistáknak. Főhősünk tapogatózva keres egy élményt, egy emléket; kering valami körül, ami nincs ott. Vagy ott van, de nem látszik.

Kering valami körül, ami nincs ott Gabriel Byrne

A filmben két idősík váltakozik, egyik a másikba olvad, összefonódnak a történetszálak. Spider, mint gyerek. Apa (Gabriel Byrne, remek!) a múltból, anya (Miranda Richardson, elképesztő!) a múltból és egy prostituált, jelen-jövő-múlt összefogója. Őt is Miranda Richardson játsza, egyébként.  A felnőtt Spider pedig a minimáltörténet pókhálójának közepén gubbaszt, figyel, sző, emlékezik.

Spider sajátos valóságérzékelése révén a világ kicsit más hely lesz, nyomasztó, szürreális és veszélyes. Vannak azok az apró nüanszok: egy ajtó, egy gázvezeték, netán a házvezetőnő mosolya, mindegy mi - hétköznapi apróság, de rátelepedhet az elmére, nyomaszt, kísért, élni nem hagy. A látvány sötét, szinte monokróm, azzal a bizonytalan vibrálással telítve, amely biztos jele az elvonásnak. Jelen esetben ez a valóságsíkok összecsúszásának tünete, homályzóna a peremhatárokon túl - ismerős minden elvetélt misztikusnak, no meg az elmeosztály tengelyirányi szárnyának.

Az elbeszélés horizontja végig a skizofrénia valóságtapasztalatára van belőve, vagyis Spiderére. Azt látjuk, amit ő, úgy, ahogy ő. A történet többszörös flashback technikára épül: múlt és jelen, fiktív talán mindkettő. Anya-apa-gyerek minidrámája, gyilkosság, gázfixáció és rengeteg spárga. A rejtelem és a minimalizmus együtt talán elég lenne a borzongáshoz: az atmoszféra néhol tapinthatóan erős, a színészek (főként Miranda Richardson) remekelnek. A képi világ és a kameratechnika konzervatív és kiszámítható, de még ez is beleférne.

Ahol a Spider leveri a lécet, az a didaxis. Rossz helyen és rosszkor - ennyi elég a kudarchoz. A történet csattanója már a film felénél-háromnegyedénél kikövetkeztethető, és hogy ezután Cronenberg még háromszor szánkba is rágja, kicsit sok. Borzongás nincs, a trükkös mesélési mód puszta gyakorlat, a film után pedig semmi sem marad, csak némi hiányérzet.

Mindazonáltal, David Cronenbergre oda kell figyelni. Jön ő még a mi utcánkba.