Pokolfajzat

Az ördögi Dr. W megmondja:

Bemutató: 2004. szeptember 16.

A zseniális Mike Mignola (képregényíró-rajzoló sensei) alkotása után nem túl szabadon: mikor a legrandább külalaki és beszédsztereotípiákkal megvert nácik, élükön a mindenféle parapszichológikus gezemicével életben tartott Raszputyinnal (igen, azzal a Raszputyinnal) még a Nagy Háború idején lyukat nyitnak egy másik, fekete-fekete lovecrafti dimenzióba, a remélt szerzemény, Sátán-bátyánk helyett csak egy démoncsecsemőt sikerül ideimportálniuk.

Faszacsávó amerikaiak kommandója jól legyakja őket, a szarvas gyereket meg örökbe fogadják, aki az USA szupertitkos természetfeletti-fenyegetés elhárító (vagy valami ilyesmi) egységének leghasználhatóbb (vö. legkevesebb mentális problémával megvert) tagja lesz. Akkor már két méter magas, rőtvörös izomhegy, aki még a szarvaitól is megvált, csak hogy kevésbé üssön el a környezetétől (ha!).

Elég az hozzá, Raszputyint a korábbról megmaradt segítői újraélesztik, és mintha mi sem történt volna, folytatja világhódító- és pusztító terveit. Természetesen csupán rákvörös hősünk képes beleköpni a levesébe.

Komolyan mondom: kezd aggasztani a tény, hogy nem bírom Del Toro filmjeit. Filmes ízlésvilágomat figyelembe véve imádnom kellene a csávó munkáit, hiszen kevesebb nálánál elhivatottabb, nyilvánvaló rajongója van a fantasztikus- ill. horrorfilmeknek a hollywoodi rendezőcsordában. És mégis…

Máig legjobb munkája egyben a legelső is, a mexikói Cronos. Ez a valójában az öregedésről és az emberhez méltó halálról szóló, mindenféle okkult motívumokkal teleszőtt, vámpírsztori álruhájába bújtatott történet lírikusan lebilincselő, az egyik mellékszerepben Ron Pearlmannel, aki a Hellboyban már címszerepel.

Kicsattanóan képregényisztikus az egész

A Blade 2-ről még rosszabb a véleményem, bár vizuális megvalósítására egy szót sem szólhatok. Ettől függetlenül számomra majdnem teljesen nézhetetlen. Sehol egy eredeti fordulat, feszültségnek nyoma sincs, az pedig egyenesen végzetes, ha az állítólagos pozitív főhősnél mindenki, még a legaljább vámpír is szimpatikusabb.

Az auteur Del Toro Az ördög gerince című munkájával igyekezett némi distanciát verni Hollywood és saját maga közé. Back to the Roots! – ez lehetett a jelszava. Persze én javíthatatlan vagyok, és a spanyol polgárháborús szellemtörténetet ugyanolyan gyönyörűnek, de unalmasnak éreztem, mint filmográfiája korábbi darabjait (természetesen az egy Cronos kivételével).

Mi pozitívat tudok hát elmondani a Hellboyról? Hogy süt belőle a műfaj, illetve a mindenféle fantasztikum iránti szeretet. Del Toro hozzáállása imádni való. Kicsattanóan képregényisztikus az egész. Andalító másvilág. Ám amint a rendkívüli kreativitással összehozott nyitójelenetnek vége (és az a pokoli dimenzióba való átnyúlás ötcsillagos-borzongatós: az a gigászi méretű valami a sötét űrben pont a megfelelő lovecrafti paraméterekkel rendelkezik - ha valaha lesz Lovecraft-film, akkor így, csak így!), az egész elmegy totál klisébe, amely ráadásul külalakjában-hőseiben túlságosan is az X-Men mozikra hasonlít (csak a CGI rosszabb). Egy kis önmarcangolás, aztán szappanopera, majd akció, utána elölről az egész. Okosabb forgatókönyv kellett volna, egy tetőtől talpig latexba burkolt Ron Perlman nem tud elvinni a hátán egy egész filmet.