Rekonstrukció

A megnyugtató megoldás

Bemutató: 2004. február 19.

Mert mi is történik tulajdonképpen: banális ügy, a véletlen ismerős játéka, melynek folytán Alex és Aimee útjai keresztezik egymást. Idegenek az éjszakában, ahogy a sláger tartja, a férfi kiszúrja a bárpultnál egyedül ülő feltűnően szép nőt, szóba elegyedik vele és percek kérdése, hogy megérezzék, közük van egymáshoz. Már csukódik is rájuk a szállodai szoba ajtaja, amikor, ahelyett, hogy továbbra is részt vehetnénk az események folyásában, rendezői utasításra visszamegyünk a történetben, s jóval a találkozás elöttről követjük Alex-et és Aimee-t. Megelevenedik a szükséges háttér, mindkét oldalon megjelenik a másik fél, a férfit barátnőjével, a nőt férjével látjuk egy-egy jól megalapozott, biztos alapokon álló, szokványos módon örömteli-örömtelen kapcsolatban. Mire újból a kezdőponthoz érünk, már azt is tudjuk, hogy Alex és Aimee egy metrómegállóban látták meg egymást először és ahhoz, hogy a bárpultnál újra találkozzanak, az kellett, hogy a férfi magyarázat nélkül magára hagyja a barátnőjét.

Együtt töltött éjszaka, ébredés a szállodai szobában. Mint minden rendes melodrámában ettől fogva a „hogyan tovább” feladványira kellene választ kapnunk, ez lenne a néző jogos jussa, végigkísérni hőseinket a különféle akadályokon, a bárpult kezdőpontjától eljutni a repülőtér (vajon felrúgnak-e mindent a szerelemért és elutaznak-e hőseink Rómába? ) végpontjához. Ilyen egyszerű és megnyugtató módját is választhatta volna Christoffer Boe a történet elmesélésnek, ha történetesen egy történetet szeretett volna elmesélni. Tegyük gyorsan hozzá: egy darabig nagyon is így fest dolog, vagy még inkább arról lehet szó, hogy mostanában már oly mértékben otthon érezzük magunkat mindabban, ami film, hogy képesek vagyunk akár néhány szituáció láttán is lepörgetni a hátralévő történet lehetséges verzióit. Ezért történhetett, hogy Boe – éppen vélt jártasságunk okán - ilyen könnyedén félre tudott vezetni bennünket. Mégsem a megszokott cinikus játékról, poénra játszó fölényeskedéséről van szó, bár minden bizonnyal megnyugtató lenne ezt gondolni, hisz megszoktuk és szeretjük a sikeres mutatványokat.

Együtt töltött éjszaka, ébredés a szállodai szobában. Alex felkel Aimee mellől, de hiába várjuk történetük soron következő epizódját: el kell telnie bizonyos időnek, - s időből nincs sok, hisz alig másfél órás a film -, hogy hozzászokjunk a dolgok új rendjéhez. Ahhoz, hogy Boe nem, illetve nem csak az A-ból B-be jutás állomásait szeretné megmutatni. A történet konkrétumai helyett a belső történések képei nyernek konkrét formát.  Azt igyekszünk sokáig megfejteni, hogy vajon mi a valóság, és mi a képzelet Alex és Aimee egyre bizarrabb fordulatokat vevő történetében. Boe számára azonban nem létezik ilyen határ a két dimenzió között, mintha csak azt vallaná, hogy egy kapcsolat, vagy bármilyen más hétköznapi élethelyzet hiteles története elválaszthatatlan a gondolatok, érzések vagy éppenséggel az emlékek, azaz a képzelet dimenziójától. Nincs történet tehát – állítja Boe - történeteink, képeink vannak csupán.