Requiem

Egy bűnügy(i film) leleplezése

Bemutató: 2004. április 22.

Bár odakinn hétágra süt a nap, a mozikat mintha mostanában túlzott miszticizmusra törő, sötét tónusú és mondanivalójú, a gótikus stílust megcélzó - csakhogy meg nem valósító - filmek özönlenék el. Ebbe a sorba illeszkedik bele (az akciófilmnek is gyenge) Requiem.

A technikai fogásokon túl a jó akciófilm semmiképp sem nélkülözheti az erős dramaturgiát és a feszes cselekményt. A Requiem Dávid és Góliát történetének túlmisztifikált és gyenge másolata, a két hős küzdelme pedig siralmas, a nézőnek alig jut némi izgalom. Egy öt főből álló szuperhatékony (mert egymást is csak maszkban láthatják) bűnszövetkezet kirabol egy gazdag családot. Az akcióba hiba csúszik, a film során később fagyasztott nyers húst is harapdáló tag (= brutális, agynélküli állat), Gippé megerőszakolja az asszonyt, mire a rettegett, démonikusan ábrázolt főnök, a nem kevésbé brutális Marcus lelövi a nőt is, a férjet is. Marad a gyerek, de ekkor Marcus fegyvere elé áll hősünk, Christian (akinek szerepe Dávidénak feleltethető meg), az igyekezet azonban hiábavaló, a bandafőnök nemes egyszerűséggel átlövi mindkettőt. A banda elmenekül, de hiába a mellkast átütő golyó, hősünk csodálatos módon életben marad, s társai beköpésével megmenti saját életét. A történtek hatására kolostorba vonul.

A cselekmény tulajdonképpen azon a ponton indul, amikor 13 év börtön után Marcus kap egy Bibliát, amelyből kitépi a Dávid és Góliát történetét tartalmazó lapot, majd a titokzatos nagyfőnök, bizonyos Góliát (!) kiszabadítja őt és társait a börtönből. A négy egykori barát Góliát utasításait követi, autójuk azonban lerobban az erdő közepén. Ez a hely véletlenül éppen azon kolostor mellett van, ahol Christian él 13 éve. De mielőtt egymásra találnának a régi barátok, megjelenik egy fiatal stoppos lány a csuhásoknál, akik kénytelenek befogadni őt. Aztán megérkezik a négy vérszomjas bűnöző és a külvilágtól elzárva kezdetét veszi a rémálom. A Góliátra váró és az őrület szélén álló bűnözők értelmetlen módon kínozzák a fogva tartott szerzeteseket, mígnem Christian lelkét feláldozva fegyverhez nyúl. Mire Christian észhez tér, már csak ő és a lány van életben. A haldokló apátnak megvallja bűnét, hogy ismét fegyvert ragadott, majd a kereszt erejével győz a gonosz felett. A cselekmény szálai természetesen a film kezdetéig futnak vissza.

Hervé Renoh Requiem című filmjében nincs sok méltányolni való. A történet bárgyú, mindenki kitalálhatja, hogy a lány az egykor megölt kislány, vagy annak szelleme, aki összehozta az ellenfeleket. Az akciók öntörvényűek és valóban gusztustalanok, sőt szadisták, egyébként pedig unalmasak. Miért kell a jólelkű, de nagyon naiv papot Marcusnak az oltáron szó szerint feláldoznia? Miért kell még azt is hozzátenni, hogy az apja hentes volt és ő mindent megtanult a szakmáról? Miért kell az apátot keresztre feszítenie? Ha ő a Gonosz, akkor ne legyen ennyire sematikusan, ráadásul hülye bunkónak ábrázolva. A többi szereplő is sematikus: a kiöregedett bűnöző, Poupousse, aki behódol az önkényes vezérnek, a vadállat Gippé, aki attól lesz igazán dühös, ha impotensnek tartják, és az egyszerre csak az események középpontjába kerülő, addig meg sem szólaló Rafik. Szép kis társaság. Nem érthető a szándék: itt most valóban Dávidról és Góliátról van-e szó, vagy sem?

Lépten-nyomon misztikus képekbe és jelenetekbe botlunk, amelyeket közhelyes gregoriánszerű zene kísér és végképp nem világos, hogy akkor most maga a Gonosz munkálkodik-e itt, s ha igen, ki az? A film a bandavezért is sátánként tünteti fel, de rendre megjelenik az eseményeket mozgató titkos csuhás ember is. A szereplők motivációja homályos, vagy éppenséggel túlságosan egyszerű. A dialógusokról pedig jobb, nem is beszélni.

A rendező politikai nézeteit túlságosan didaktikusan fogalmazza meg: a bezárt papok a mohamedán Rafikot környékezik meg, akinek nem tetszik Marcus istenkáromlása, s nekik őt meggyengítve sikerül győzniük. El is hangzik a filmben: több az, ami összeköti az iszlámot és a kereszténységet, mint ami elválasztja őket. A Requiemet viszont csak egyedül a képek - egy kolostor ködbe burkolózó falai és kerengője - kötik össze a filmmel, mint szórakoztató médiummal.