Rózsaszín sajt
Fiam beájulna
Bemutató: 2009. szeptember 10.
A Simonyi Balázzsal közösen készített Egy szavazat (nézd meg!) lényeglátóan képes megmutatni egy rövidfilm keretei között Magyarország állapotát a 2000-es években. A Vonaton (nézd meg!) a jól ismert magyar, nyelvünkbe kódolt provincializmust mutatja be kedves megértéssel, stílszerűen, egy nemzetközi koprodukció keretei között. Legalább ötször néztem meg a filmet több tucat külföldi társaságában - minden poén ült, a dialógusokra épülő rövidfilmek közül kevés beszél ennyire nemzetközi nyelvet. A szintén Simonyival közösen jegyzett (terep)Szemle (nézd meg!)pedig olyan formai könnyedséggel támad a magyar művészfilm évtizedes sztereotípiáira, senki által ki nem mondott tabukat kimondva, tíz percet végigimprovizálva, hogy ezt pedig a filmtörténeti oktatás hatóságilag előírt tananyaggá tenném, statáriálisan.
Bezerédi alakítása a film legerősebb pontja |
Ha a fentebb sorolt erényeknek csak töredéke megjelenik Tóth Barnabás nagyjátékfilmjében, nyert ügyünk van. Meg egy sikeres tinivígjátékunk, ami nagyon ráférne a magyar filmre, hiszen az értékelhetetlen Apám beájulna, illetve az értékelhető, ám még mindig igen gyenge színvonalú Tibor vagyok, de hódítani akarok után itt az ideje, hogy valaki bebizonyítsa, nem lehetetlen magyarul (késő)kamasz problémákon röhögni.
Ráadásul az utóbbi években a tinivígjáték műfaja rengeteget fejlődött - bár a poénok, nagyon helyesen, még mindig elképesztően túlzóak, akár egy reneszánsz vásári komédiában, a jellemformálás, a történetvezetés egyre kreatívabb és színvonalasabb, leginkább az Apatow-filmeknek köszönhetően - vessük csak össze mondjuk az Amerikai pitét például a Superbaddel! Lassan eljutunk tehát oda, hogy nem lesz ciki egy "komoly" magyar filmesnek sem tinivígjátékot rendezni.
Nem ciki egy "komoly" magyar filmesnek sem tinivígjátékot rendezni |
A Rózsaszín sajt bár tinivígjáték, csavar egyet a bevált sémán: az apafigura (Bezerédi Zoltán) enyhén infantilis, hiperaktív. Korán megözvegyült, amit úgy dolgoz fel, hogy mindig a csajozáson jár az esze, míg a szexuális bimbódzást átélő gyermeke a visszafogott konzervatív fiú, Dani (őt maga a rendező, Tóth Barnabás alakítja), akinek folyamatosan fegyelmeznie kell az apját. Nincs is baj ezzel a felállással, Bezerédi - profi módon - éppen annyira játssza túl a szerepét, amennyire szükséges - az ő alakítása a film legerősebb pontja, jól meg is írták (a rendező és két forgatókönyvíró-társa: Frank Rizzo és Hamvas Dániel) a figurát. Viszont a fiú karakteréről ezt már nem lehet elmondani. Pedig engem speciel az sem zavart, hogy Tóth egy saját magánál tíz évvel fiatalabb fiúcskát játszik, mert a fizimiskája és a színészi képességei erre alkalmassá teszik. Viszont őt mintha annál jobban feszélyezte volna ez a helyzet; a rendezéssel együtt túl nagy feladatot jelenthetett az egyik főszerep megformálása, de nem is volt elég kidolgozott és érdekes a karakter.
Főhősünk tehát kedves, jószándékú fiú: kiválóan tanul az orvosi egyetemen, ügyesen zenél hang drumon, amelynek folyamatos hallgatását a vége felé azért már tudnánk feledni (Pirisi László zenéje szinte végig szól, gyakran teljesen elkanyarodva a film dramaturgiájától), rendszeresen úszik, és főleg az igaz szerelmet keresi; viszont sajnos nem elég karakteres ahhoz, hogy köré épülhessen az egész történet. Nem tud igazi ellentétpárja lenni hiperaktív papájának, nincsenek egy súlycsoportban ugyanis. Dani apjáról sokkal többet megtudunk: frusztrálják a "magyar viszonyok", dühíti az elektromos művek trehánysága, a rendőrök packázása, biztonságmániás. Daniról csak annyit tudunk, hogy vagy hülyeségnek tartja apja szokásait, és/vagy igyekszik ezeknek megfelelni. Nem is jobb, nem is rosszabb nálunk, nézőknél: markáns karakterjegyek nélkül nehéz azonosulni a figurával, röhögni meg végképp nem lehet rajta, így aztán sajnálattal konstatáljuk, hogy Tóth Barna komikusi képességei kihasználatlanok maradtak.
Ehhez a játékidőhöz is kevés a sztori |
A történet nem túl szerteágazó szálai a hálószoba felé vezetnek, miközben apa és fia ismétlődő konfliktusait láthatjuk (az egyik beriaszt, a másik kiriaszt; lecsapódik a biztosíték, majd egy veszekedés után valamelyikük felkapcsolja). Majd Dani elmegy a francia rokonokhoz felnőni, ahol talál egy pótanya-figurát és pár spanglizó, mihaszna unokatesót, majd bölcsen hazatér, végleg az igaz szerelem irányába fordulva. Bár a film 87 perces, tehát egyáltalán nem hosszú, a vége felé úgy éreztem, hogy már ehhez a játékidőhöz is kevés a sztori. Több fordulatot és kevesebb epizodikus, összekötő vagy ismétlő-jellegű jelenetet kívánna a film (és a néző), mert így erősen tévéfilm, sőt tévésorozat-hangulata lesz a Rózsaszín sajtnak, amin csak erősítenek a papírmasé mellékszereplők (az ügyeletes megmondóember barátok, barátnők, ismerősök), színtelen poénok. Maga a cím is ilyen, amit itt most csak azért sem fogok elmagyarázni (segítség: a film plakátja.)
A Rózsaszín sajt egy low-budget film, pár tízmillió forintból készült. Díjazandó, ha valaki ilyen feltételek mellett elkészít egy nagyjátékfilmet, most azonban ezt inkább produceri balfogásnak tartom, ugyanis láthatóan ráfért volna a filmre egy nagyobb költségvetés. Ebben a produkcióban sokkal nagyobb lehetőségek voltak, akár koprodukciós szempontból, akár a célcsoport tudatos megszólítását illetően (kétlem, hogy tíz magyar tiniből akár kettő is tudná, hogy mit jelent a rózsaszín sajt), így azonban marad a párezres nézőszám, meg a fesztiválkörút. Tóth Barnabás túl sok mindent vállalt ebben a filmben, így szüksége lett volna jelentős produceri támogatásra. Talán ez az oka, hogy némi bizonytalanság hatja át a filmet: hiányoznak a bátor, bevállalós jelenetek, nincsenek polgárpukkasztó bulizások - túlságosan visszafogott, finomkodó az is, aminek nem kéne annak lennie.
Korrekt módon elkészített film a Rózsaszín sajt |
Ennek ellenére korrekt módon elkészített film a Rózsaszín sajt, még ha nem is hozza meg a várt áttörést a magyar tinivígjáték megalkotásában - éppen ez a bosszantó, hogy nagyon kevés hiányozna ehhez. Ha nem láttuk volna Tóth Barnabás rövidfilmjeit, talán nem is bánkódnánk ezen annyit.