Sam Peckinpah-díszdoboz

Férfias filmek a kudarcról

A hét lemezből álló DVD-gyűjteményben születésük sorrendjében a következő alkotásokat találjuk: Délutáni puskalövések (1962), Dundee őrnagy (1965), Vad banda (1969), A pap, a kurtizán és a magányos hős (1970), Pat Garrett és Billy, a kölyök (1973). A Vad bandához csomagolt második lemez extráiból a stúdiókkal vívott, küzdelmes rendezői pályát ismerhetjük meg. A szólóban kiadott Délutáni puskalövések bónusza a természeti élményekkel teli gyerek- és kamaszkort mutatja be a rendező húgával készült interjúban. A Pat Garrett dupla DVD a film rendezői verziója és stúdió által megvágott változat alapján bepillantást enged Peckinpah művészi elképzeléseibe. A Dundee őrnagy akár külön extrának is tekinthető, mert a Columbia és a Warner (A Dundee kivételével a Warner birtokolja a rendező filmjeinek jogait) közötti jogi vitának köszönhetően kimaradt az amerikai megjelenésből.

Az összes film fontos extrája az audiokommentár, amelyben hallható Rick Redman, a Peckinpah életét bemutató filmek rendezője, Paul Seydor, vágó. Valamint Garner Simons, televíziós sorozatok író-rendezője, pl.: Baywatch és David Weddle, szintén tévés író (Star Trek). Sajnos, a kommentárokhoz nem készült felirat.

Sam Peckinpah egy évtizedre új erővel töltötte fel a műfajt. Öt westernt forgatott, amelyek megbolygatták a megváltoztathatatlannak tekintett hollywoodi műfaji szabályokat. Munkamódszerét - már amikor az alkohol épp dolgozni engedte - termékeny kreativitásnak látták a művésztársak, a stúdiók ugyanezt kiszámíthatatlanságként könyvelték el.

Délutáni puskalövések Mariette Hartley, Ron Starr, Joel McRea és Randolph Scott

Húga elmondása szerint családi örökségük egyfelől a természethez való bensőséges viszony, ami fresnói farmjukon kezdődött, másrészt a vallásosság, amelyek a fiatal Peckinpah életét szigorú keretek közé szorította. Az egyik szabály az volt, hogy sportból nem lehetett ölni. Amikor például a kamaszkorú báty 15-16 pisztrángot fogott ki egy közeli tóból, Sam a családi szabályok értelmében napokon keresztül, amíg az összes el nem fogyott, csak halat ehetett.

Fiatal férfiként a tengerészethez került, majd a katonaévek után filmezést tanult, aztán Hollywoodba került, ahol éppen tárt karokkal várták a második világháború után Amerikának szórakozást biztosító ifjú titán-jelölteket. Peckinpah az ötvenes évek közepétől kezdett írni és rendezni különböző western-sorozatokat, majd a hatvanas évek elején, 1961-ben jelentkezett első egészestés filmjeivel, a Halálos bajtársak-kal, és a 1962-ben forgatott Délutáni puskalövések-kel, nem sokkal azután, hogy John Ford az Aki megölte Liberty Valance-t című filmjével elköszönt a vadnyugattól.

A Délutáni puskalövések, amely képileg hagyományos western, két öregedő revolverhősét, Gilt és Steve-t a hollywoodi mozi két kifutó csillaga, Randolph Scott és Joel McRea alakította. Steve töretlenül vallja az „önmagamat igazolva akarok hazatérni” igazságát, társa a komfortosabb élet reményében sutba dobná korábbi elveit és ellopná a bányászok aranyát. Gil fia, Heck elfogadja - fejébe verik - a western etikáját: „a becsület mindenek felett” elvet. Egy fiatal nő, Elsa birtoklásán összekülönböző bányászok és az aranyszállítók ellenségeskedése végső leszámolásba torkoll, ahol Steve halálosan megsebesül, de a western lovagi etikáját tovább viszi az idős koltpáros megingott tagja és annak fia.

Az addig westernek sokban a középkor nemesi-lovagi morálját idézik. Elég arra gondolni, hogy az öklüket használó hősök mai szemmel nézve hosszúnak tűnő pillanatokon át nézik egymást mire egyikük keze megindul. Mintha egy bíró vezényszavát várnák, majd pedig az első ütést követően a másik vág vissza, a klasszikus western a párbajkódex szellemében fogant. (A párbaj, mint az előkelő nemesi viselkedés ismérve, a XX. század közepéig jelen volt több európai országban, így nálunk is! Nem véletlen az sem, hogy az ököl-, a kard- valamint a tőrvívást gyakran ugyanabban a teremben oktatták.) A Délutáni puskalövések ennek a lovagkort idéző önfeláldozó, de divatjamúlt viselkedésnek állít emléket.

A filmet tartalmazó DVD-n Az egy igazolt élet: Sam Peckinpah és a Délutáni puskalövések című extra mutatja be a rendező gyerekkorát és ifjúságát, három generációig visszamenőleg megismerhetjük a Peckinpah család történetét, egészen az amerikai pionír korszakig.

A film, amibe szinte mindent belepakoltak

Az időrendet követve a Dundee őrnagy a következő darab, amelynek elkészítésére a Délutáni puskalövések nem várt sikere nyújtott lehetőséget, amely nemcsak Amerikában volt népszerű, hanem Európában is. A Dundee őrnagy volt Peckinpah első nagyköltségvetésű filmje, immár nem kiöregedő, hanem korabeli sztárokkal Charlton Hestonnal és Richard Harrisszal.

A film, dacára a sztároknak és a minden addiginál nagyobb lovas kaszkadőrcsapat csatasorba állításának, anyagi szempontból kudarcnak számít. Pedig meglehetősen érdekes az 1864-ben, a polgárháború idején indiánok elleni privát büntetőhadjáratra induló és csapatait konföderációs hadifoglyokkal kiegészítő őrnagy utazása, aki Mexikó környékén ráadásul még francia illetőségű területekre is behatol, így kis híján diplomáciai bonyodalmakat okoz.

Charlton Heston mint az alkohollal és önmagával küzdő parancsnok ma is hiteles. Dundee amint elveszíti az azonnali cselekvés lehetőségét, gondolataival összezárva, önmaga ellen forduló iszákossá vedlik. Ilyen formán pedig az örökké biztos fogódzók után kutató, de kétsége között vergődő ember, nem utolsósorban maga Peckinpah hiteles megszemélyesítője.

A film extrái között néhány korabeli, a forgatás grandiózus méreteit beharangozó werk 16 és 8 mm-es változata látható.

A Dundee őrnagy amellett hogy anyagi bukás, nemes kudarcnak számít. Túl sokat markol: „Gazdag, összetett film, de nem működik” – hangzik el az egyik extrában. Viszont ennek tanulságaiból született meg 1967-ben Peckinpah következő mozija, a nemcsak a western műfajon, hanem a filmművészeten is komoly nyomot hagyó Vad banda.

Egy rablókból álló csapat útját követhetjük egy látszólag értelmetlen öngyilkos akcióig. A figurák itt sem tisztán jók vagy rosszak, ahogy az ártatlanságot, bűntelenséget képviselő, egy-egy rövid jelenet erejéig felbukkanó gyermekek sem, akik skorpiókat és hangyákat égetnek el szórakozásból. Ugyanakkor a vad bandát üldöző csapat vezetője valaha szintén a másik oldalon állt, megveti a pusztán pénzért gyilkoló, szinte csak állati ösztönöktől vezérelt fejvadászokat, és legszívesebben ő is az üldözöttek oldalán lovagolna. A végső leszámolásra a négy, gyilkolni bármikor kész, gyakran egymással is zsörtölődő bandita olyan csapattá áll össze, amely egy halott ügyért, konkrétan egy halott barátért, nemes gesztussal hajítja el életét. A vérfröcsögős leszámolás képei megdöbbentették az akkori közönséget és a kritikusokat is, pedig az erőszak itt messze túlmutat önmagán.

Az extra-lemez a filmhez méltóan gazdag, legjobb anyaga egy közel másfél órás riportfilm Peckinpach karrierjéről, westernfilmjeivel a középpontban. A Sam Peckinpah’s West: Legacy of a Hollywood Renegade bónuszt Kris Kristofferson narrálja, és megszólal benne többek közt Michael Madsen, Billy Bob Thornton, alkotótársak, színészek, kritikusok – igazi csemege.

A lemez „hasznos” anyagai között találni még a The Wild Bunch: An Album In Montage-t, amely kimondottan a Vad banda megszületésére koncentrál korabeli werkekkel, filmjelenetekkel, Peckinpah naplószerű feljegyzéseivel és a művésztársak kommentálásával, szintén köztelező darab – nemcsak rajongóknak. Nem így a lemez utolsó extrája, Never-Before-Seen: Outtakes, amely egy nem túl izgalmas gyűjtemény a film kivágott jeleneteiből.

Vad banda - A legvadabb vadnyugat

A Vad bandát követő évben, 1970-ben készült el a rendező egyik legfurcsább westernje, de amely a legkedvesebb volt számára. A pap, a kurtizán és a magányos hős egy szimbolikus-biblikus történet, amelyben a pusztában elveszett Cable Houge vizet talál az Úr segítségével, akivel meglehetősen személyes viszonyban van. Felépít egy oázist a sivatag közepén, majd az egyre szépülő postakocsi-pihenőbe került kurtizánból háztartást vezető asszony válik, hogy végül hősünket letarolja a civilizáció.

A lemez legfontosabb extrája a kurtizánt alakító Stella Stevens-szel készült interjú, aki egy közel háromnegyedórán át meséli Peckinpah-val és a film forgatásával kapcsolatos élményeit.

A Peckinpah-rajongók a Vad banda mellett a Pat Garrett és Billy, a kölyköt tekintik a legkiforrottabb filmnek. A rendező ezen alkotásában búcsút int a westernnek - ha nem számítjuk ide a Hozd el nekem Alfreo Garcia fejét! című filmet. Ebben is hasonló problémával találkozunk, mint a Délutáni puskalövések-ben, vagy a Vad bandában, egyesek nem hajlandók elfogadni a környezetükben lezajló változásokat, ezért korszerűtlenné válva elpusztulnak, de pusztulásuk hősies.

A kétlemezes változaton a film elnagyoltabb rendezői változata - ami a felvett nyersanyagból készített nagyrészt kész, de „levegős” verziót jelenti - és a produceri változata látható. A stúdiókkal szinte örökké harcoló Peckinpah végül nem készítette el saját véglegesnek tekintett moziját a vadnyugat szabad levegőjéről lemondani nem akaró Billyről, és a benne fiatalkori önmagát látó Patt Garrettről, aki végül a rend őreként saját fiatalkori ideáival is leszámol. A film másik különlegességét a zene jelenti, amelyet Bob Dylan szerzett, aki egy mellékszerepben maga is látható.

A lemez extráin megszólal Katy Haber, asszisztens és volt élettárs, valamint Paul Seyder vágó és Kris Kristofferson emlékszik vissza a „régi szép időkre”, és még egy dylani ihletésű KK-song is elhangzik.

A díszdoboz méltó tisztelgés Peckinpah és a western előtt, amely műfajt soha sem szabad végleg leírni, hiszen időnként életre kel (Nincs bocsánat - 1991 vagy a félig gengszter- félig westernfilm Utolsó emberig - 1996), felidézve a régi szép időket, amikor még Hollywood legnépszerűbb műfaja volt.