Schultze gets the blues

Az öreg bányász és a tengerentúl

Bemutató: 2004. október 14.

Mint azt a hazai forgalmazást magára vállaló SzimplaFilm képviselői elmondták, a babona és a tapasztalat azt diktálja, hogy ezt a filmet eredeti címén forgalmazzák, mert különben nem lesz sikere. A nyugdíjas bányász amerikai útját bemutató bölcs humorral és nagy-nagy élettapasztalattal átszőtt alkotás Pescarában és Velencében a legjobb rendezőnek, Stockholmban és Gijónban a legjobb filmnek járó elismerést érdemelte ki.

Nehéz eldönteni, sírjunk-e vagy nevessünk az öreg Schultzén, mert Michael Schorr olyan ügyesen feszítette vászonra az idős bányász néhol hosszúra nyúlt történetét, hogy a dráma komédia és tragédia határán egyensúlyozva talál telibe. A dokumentarista eszközökkel bő kézzel bánó Schorr a fogyasztói társadalomnak címzett kötelező fricskákon túl, még a lehetetlent is megvalósította. Miután a hivatalosan már nem is létező Kelet-Németország és a nagy Amerikai Egyesült Államok kontrasztján keresztül bebizonyította pólus és ellenpólus szembenállását, megmutatta, hogy különbség végül is nincs köztük. Az élet itt is, ott is színtelen, a halál viszont nem reménytelenül fekete. A Tetthelyből megismert Horst Krause pedig olyan tökéletesen azonosult a nagydarab, kevésbeszédű frissnyugdíjas szerepével, hogy a valóság nem menekülhetett. Schorr nem feledkezett meg a drámai fokozásról, a finoman elhelyezett sejtetésekről, no meg a színtiszta valóságnak tűnő játékban ügyesen elrejtett abszurd mozzanatokról. Schultze segítői a vérrealista sörvedelő cimborák ellentpontjaként megjelenő salsa-királynőnek készülő, asztal tetején táncoló csaposlány, a játékszenvedélytől fűtött öreg hölgy a szeretetotthonból, no meg a kedélyes néger asszony a lakóháznyi magánszigetről.

A fent említett Schultze egyébként öreg, kövér, örökké szuszogó exbányász, akinek a lepukkant dolgos hétköznapokból csak egy nyugdíjazási ajándékképen kapott „tényleg sós” sólámpa, meg két unatkozó cimbora maradt. És ebben a kényszerpihenőben, ami akár boldog öregkor is lehetne, nem is az a legrosszabb, hogy a kocsma üres időtöltésnek tűnik, a kertitörpéket meg hamisítják, hanem hogy már a sramli se a régi. S bizony a tangóharmonika egykori virtuóza, aki apai örökségül kapta a zenei tudományt, épp a nagy lehetőség küszöbén ábrándul ki a kelet-német dínom-dánomból. Amikor a zenei egylet ötvenedik évfordulójának alkalmából rendezett megmérettetésen a szokásos keringő helyett a rádió hajnali adásában sugárzott életszagú bluest játssza, a „büdös néger zenéért” valahogy senki sem lelkesedik. A svédcsavar mégis az, hogy az újdonsült Amerika-rajongó „érdemeire és születésnapjára való tekintettel” megkapja a fődíjat, és szegényes angoltudására támaszkodva elutazhat a texasi testvérváros párhuzamos rendezvényeire. Schultze gets the blues! Persze az élet seholsem fenékig tejfel, hanem ha már tejtermék, inkább az aludtejre hajaz. Teljesen mindegy, hogy valaki németül veri a blattot vagy „amerikaiul” dominózik, a nihil nihil. Azért a helyzet nem teljesen reménytelen, mert itt-ott felpislákol az igazi élet szikrája, hogy a reményvesztett, ámde végtelenül türelmes „undergroundert” a vég előtt a felszínre hozza.