Semmi anyázás

A szingli az, amikor a nő ellovagol a naplementébe. A közvélemény azonban nem szomorú győztesnek látja, mint a westernhőst, hanem érett vesztesnek, aki nem a szerelem elől, hanem a következő férfi után vágtat. (Kapjuk rajta magunk, ahogy a szingli névről szinte kizárólag nőkre asszociálunk!) A kihívó tizenéves és buja húszas után következő közhely már a pánikszerep, afelett pedig az egyedülálló nő nevetség tárgya. „Kezébe cekker, szívére pántlika” – szól az ukáz itthon jobbról, „Cseréljék le öregecske feleségüket” – a hazai büszkeség és balítélet felel neki; szemükkel csippentő, népükkel (szabad, fehér férfiak) kvaterkázó nagyjaink találkoznak így a mélyben. Vagy el se vegyék – kontráz a söntés – MUHAHA! – és a pocakos macsóhad vagányan gimnazista lányok után füttyöget. Így fest Karnyóné házassága a pre-polgári Keleten.

A vérszingli azonban nem ez ellen van, és félretehetjük az összes lelki piperét is, a szingli nem hős, nem áldozat, nem harcos és nem új embertípus, a szingli: fogyasztó. Kezdete és vége pontosan behatárolható a marketing-spektrumban. A háromgyerekes lányanya vagy a magára hagyott mozgássérült nem szingli, egyszerűen magányos.

A szingliség nem lélek-, hanem testi-lelki marketing-állapot

A szinglit leginkább értelmiségi foglalkozása, csupán apró hibája és a fogyasztás dinamizmusa határozza meg, amely kivetíti és megjeleníti őt a világban. A szingliség nem lélek-, hanem testi-lelki marketing-állapot: az egyedülálló nők/férfiak a társadalmi- és mítoszlépcsőn egy fokkal feljebb már „páratlan” femme fatale-ok/Casanovák, eggyel lejjebb viszont csak lesajnált vesztesek. A szorosan vett szingli önreflektív trendgyűjtemény.

Mindezek miatt Magyarországon javarészt éppúgy nincsen szingli, ahogyan mondjuk politikus vagy színészkirály sem. A mediatizált szalonideológia- és önkép-fogyasztásban még csupán passzív befogadók és nem kérdésfeltevő öntükrözők vagyunk (egy szinglinek olyan az önreflexió, mint Matuska Szilveszternek a dinamit, a fenyegetés biztonságát jelenti).

És éppen ezért az Állítsátok meg Terézanyut! sem szingliregény, lévén az önreflexió központja itt nem az egyedüllét óvatosan nyújtózó önállósága, hanem a csonkaságtól való rettegés, amely nem csupán személyiséget, hanem elvet is könnyen vált és cserél, illetve egyetlen következetes elvként a helytelen helyzet helyes felszámolását tűzi célul. Ez teszi monotonná és önismétlővé Rácz Zsuzsa kedvesen fecsegő írását, mely így elveszti regény nevét.

Bergendy a filmváltozatban megérez valamit a szinglisíthetetlen Balaton-Budapest tengely iróniájából, de nem tudja vagy nem meri kibontani és kiaknázni ennek lehetőségét. Ám az angolszászoknál menő és jól bevált szinglisémára sem áll rá a keze, talán, mert érzi, hiteltelen lenne a szittyós hazai közegben. A szabadonfutó önérzet laza-feszes luxusa adott tárgyi és kulturális közeg nélkül harccá válik és elveszti szeszes, pikáns ízét, amelynek pedig divatját és pedigréjét köszönheti (a kirakatot beverő szüfrazsett például nem szingli, hanem forradalmár).

Ebben a bizonytalankodásban Bergendy sajnos elfelejtette eldönteni, milyen műfajú filmet is forgasson: sorsot, humort, szocioballadát, burleszket vegyít, melyek inkább rontják, mint erősítik egymás lehetőségeit. A film bizonytalanul vegyíti a zsánereket, a drogos öcs képviseli a drámai vonalat, seggre esős burleszk poénokat visszafogott flörtök és lightos romantika követ. Szeretne felismerhetően itthoni és magyar lenni, „a mi autonómunk”, de a film hivatkozható hazai hagyomány vagy önállóan megteremtett erős stílus hiányában formailag kissé suta, és ezzel összefüggésben érzelmi hatásában homályos és elkent marad. Minden jelenet csak egy picikét van hosszabbra hagyva, mint kellene, és talán éppen ezért a mesterkéltség odaégett kesernyés utóízét hagyja maga után.

Cosmo-közhelyeket mondanak a párkapcsolatokról Csányi Sándor és Hámori Gabriella

A műfajbizonytalanság mellett ill. ebből következően a film másik nagy gyengéje a szereplő- és különösen a főszereplő-választás, és Terézanyu karakterének megrajzolása. A szinglifilm bája a karakter hibája, ami szingliségének egyik valószínűsíthető oka, ugyanakkor önálló, tehát érdekes személyiségének forrása. Butuska, kövérkés, cinikus, szókimondó pokróc, öngyűlölően frivol, mikor milyen, filmje válogatja. A hazug öndicséret („ó, én túl aranyos vagyok”) ez esetben azonban kevés, ez Audrey Tautou-nak talán elmegy, az elfogult naplóíró Én-nek megbocsátható, de egy rendezőnek ennél többet kell kitalálnia hősével kapcsolatban.

A felnőttnővér csimpaszkodó terézanyuságában talán még lehetne valami esély az izgalmas szabálytalanságra, de a főszereplőt alakító Hámori Gabriella Terézanyu szerepében nem hogy nem pótmamás kapaszkodó, aki adni és kapni vágyó szeretetigényét környezetén vezeti le, de korban és érzelmileg éppen hogy Terézanyu lánya lehetne. Nem önmegvalósító vagy házasság-piaci lemaradásban pánikoló, mellereszkedés, narancsbőr-attack (férfiaknál: sörpocak, kopaszodás, szakadt autó) miatt aggódó társtalan lény, ez a figura sokkal inkább egy olyan kislány, fiatal nő, aki most próbálgatja nemiségét a világon és férfiakon, aki lelki ártatlanságát félti, és két pasi közt hamvasságában épp el van szontyolodva. Röviden összefoglalva: átéléssel nyafog. Ez pedig kevés a drukkoláshoz.

A pasikat leszólják (ez persze kötelező) és didaktikus, lapos Cosmo-közhelyeket mondanak a párkapcsolatokról (ez már szabadon és rosszul választott elemsor).

A film így kedves lesz, aranyos és érzékeny, (sőt, túlérzékeny) s még csak nem is kellemetlenül, épp csak semmitmondóan. Semmi anyázás, lehet örülni Terézanyu barátnőinek, főként Ónodi Eszter és Schell Judit időnkénti jó játékának, figyelni, ahogy finomodik a hazai filmekben a szponzorok termékeinek megjelenítése (nagy a fejlődés a Meseautó és az Üvegtigris döbbenetei óta), vagy egyszerűen csak hagyni, hogy meglevő, bár szerény érdemei elismerése mellett a Terézanyu-érzés eltűnjön, ahogy jött, megállíthatatlanul.