Sophie Scholl – Aki szembeszállt Hitlerrel

Fehér rózsa

Bemutató: 2006. február 16.

Az elmúlt években egymást követik azok a német produkciók, melyek mélyen magukba nézve idézik fel a második világháború utolsó napjait, Hitler utolsó óráit, a bukás pillanatait. Hatvan év elteltével a jelek szerint egyre erősebb az igény a nácizmus korszakának teljes feltárására, s a szembesülés talán legszemléletesebb módja a mozgókép. Még 2002-ben Hitler legfiatalabb titkárnője, a második világháború kitörésekor mindössze 19 éves Traudl Junge állt 82 évesen a kamerák elé, s vallott Hitler neki tollba mondott végrendeletéről, valamint arról, hogyan élte meg a Führer mellett a szörnyű éveket. Két évvel később fikciós filmben idézték meg a diktátor utolsó napjait, mely nagy elismerést vívott ki világszerte, nem utolsósorban Bruno Ganz Hitler-alakításának köszönhetően. A Sophie Scholl – Aki szembeszállt Hitlerrel 1943 februárjában történt eseményekről számol be, s az ellenállás egyik elfojtott akciójáról szól – egy müncheni diákcsoport lázadásáról.

Utóbbi téma filmre vitele már érett a két nézőpont ismertetése után, így a három alkotás kétségtelenül valamiféle tematikus egységet alkot, kvázi trilógiát, melyek egymást egészítik ki, értelmezik, magyarázzák (Sophie Scholl történetének egyébként ez már a harmadik filmes feldolgozása). Érdekes módon a legnagyobb szakmai sikert a legutóbbi film váltotta ki, pedig a magyar címadással ellentétben ebben Hitler mindössze egyetlen mellszobor formájában tűnik fel, s nem is csak a címben említett Sophie Scholl, hanem a diáklány, annak bátyja és közös barátjuk, azaz hárman hajtották végre azt a diákcsínynek induló tettet, mely halálukhoz vezetett.

A Sophie Schollban három egyetemista eliszonyodva a négy éve tartó mészárlástól röplapokat ír, sokszorosít és terjeszt, melyben a háború befejezésére, az öldöklések felfüggesztésére, s a megbomlott elméjű Führer ellen buzdítja a német népet. ’43 tavaszát írjuk, a sztálingrádi fordulópont után a Harmadik Birodalomban is egyre többen gondolják úgy, a háború elveszett, a szövetségesek előbb-utóbb győzni fognak. Mint mindig, ezúttal is a diákok adnak először szót elégedetlenségüknek, persze titokban, névtelenül, a Gestapót kijátszva. A testvérpár (majd utóbb harmadik társuk) akcióját hamar leleplezik, miután fényes nappal helyezik el röpcéduláikat az egyetemen, s a gondnok (egy meglehetősen esetlen snittben) lefüleli őket. Az államrendőrség letartóztatja őket, majd rövid vallatás és a sebtében összehívott rögtönítélő bíróság ítélete után kivégzik mindhármukat.

Sophie Scholl - Ismét a náci németországról, csak másképpen

Merész döntés volt a tévéfilmekre és szappanoperákra szakosodott Marc Rothemundra bízni a film elkészítését, de valószínűleg éppen azért esett rá a választás, mert fiatal kora miatt közelebb áll a téma szemléletes ábrázolásához, s az ifjonti nézőpont hiteles ismertetéséhez. A rendező Sophie Schollt helyezi a gyújtópontba, s bár testvérével együtt tartóztatják le őket, végig a lány kihallgatására koncentrál. Maga a kihallgatási rész képezi az alkotás legnagyobb (középső) egységét egy szimbolikus bevezető, s az események gyors ismertetését követően. Ezekben a kétszereplős jelenetekben olyasfajta lélektani drámát kellene látnunk, melyet Szabó István oly erőteljesen oldott meg a Szembesítésben. Az igyekezet ugyan itt is látszik, ám a párbeszédek korántsem annyira érdekesek és feszültek, hogy végig odaszögezzék az embert a székhez (ráadásul az íróasztalon lévő könyvek minden jelenetben zavaró módon „ugrálnak”, ami bosszantó baki, s jelzi, hogy a snitteket különböző alkalmakkor vették fel). Pedig a színészi teljesítményekre nem lehet panasz, a kihallgató tiszt és a nemzeti szocialista eszmét az őrületig istenítő bíró olyan hiteles náci ábrázolás, hogy a néző egyszeriben a Harmadik Birodalomban érzi magát, s kezdi megérteni, miként hihettek emberek milliói a manipulatív frázisoknak.

Ugyanakkor a rendezés nem segíti a nézői beleélést, az ideges szubjektív kamerás snittek annyira rövidek, hogy funkciójukat vesztik – pedig hosszabb jelenetekkel hasonló azonosulást érhették volna el, mint Hitchcock A tévedés áldozatában.

A bírósági tárgyalás megrendezettsége, dilettantizmusa legalább annyira telitalálat, mint az a képmutató gesztus, hogy az igazságosság nevében hivatalból védőügyvédet rendelnek ki a gyanúsítottak számára – s aki persze a rendszer híveként egyetlen szót sem szól a villámtárgyalás alatt, hogyan is tehetné.

A tárgyalás lezárása, majd a film vége még inkább viszont ide nem illően patetikusra sikerült, az együttérzést már az első pillanatban megkapta a nézőtől a három fiatal ellenálló, tettük pedig szavaik által is megdicsőültek, effajta érzelgősségnek a halálsoron már helye nincs.