Stepfordi feleségek

Az ördögi Dr. W. megmondja:

Bemutató: 2004. október 7.

Frank Oz egykor a Muppet Show atyjának, Jim Hensonnak a jobbkeze volt, egyben Breki béka mozgatója és angol hangja is (Yodát most hagyjuk). Még a nyolcvanas évek derekán határozott a pályamódosítás mellett, és filmrendezésbe kezdett. Mit mondjak, jól tette volna, ha megelégszik keze plüssállatok seggébe dugásával.

Sosem volt vizuális stílusa, munkái nem rendelkeznek semmiféle olyan tulajdonsággal, amely filmjeit a személytelen hollywoodi futószalag-termeléstől megkülönböztethetővé tenné. Ráadásul a „blocking”-ja is, a mód, ahogy a színészeket egy beállításban elrendezi, a bábozós időket idézi: minden zavarmentesen belátható legyen, mindenki haladjon egyenes vonalban. Emiatt nála a tér mindig jól érzékelhető, csak éppen az élet hiányzik az interakciókból.

Talán éppen emiatt látszott jó választásnak a ’75-ös The Stepford Wives remake-jét megrendezni: az Ira Levin regénye alapján készült film egy olyan fiatal asszonyról szól, aki észleli, hogy a környék, ahová férjével nemrégiben költöztek, emberszabású feleség-másolat cyborgokkal van tele. Az eredetiket férjeik összeesküvése tette el láb alól, akik elégedetlenek voltak asszonyaik konyhai-hálószobai és egyéb teljesítőképességével, és a megoldást a teljes gépiesítésben látták.

Az újra-adaptáció első problémájába a főszereplő személye kapcsán ütközünk: míg a ’75-ös feldolgozásban Katherine Ross ha nem is volt túl meggyőző feminista hősnőként, de legalább tudott szimpátiát ébreszteni. Kidman viszont, a maga jégkirálynős kisugárzásával rögtön beállhatna a robotok közé – az átlagosnál valamivel jobb színésznő, de sosem, egyik filmjében sem tud természetes lenni, a néző a színésznő játékát figyelve túlságosan is tudatában van annak, hogy ő most ALAKÍT. Kedvesség, szeretet meggyőző kifejezésére pedig egyenesen képtelen.

Szerepe szerint ő Joanna Eberhart, a páros lábban kirúgott tévés menedzser, akinek legutolsó valóság-showja magánéleteket tesz tönkre. A forgatókönyv szatirikus próbálkozásait a valóság már rég meghaladta: olyan sorozat, amelyben a versenyzők egy kurvákkal benépesített szigeten az erényükre vigyáznak, az USA-ban már réges-rég létezik, a címe Temptation Island. Hősnőnk, töketlen férje, Walter (Matthew Broderick – Ferris Bueller, mi lett veled! Vagy talán nagyon is ez a reális várható életútja a Bueller-féléknek?) és szinte láthatatlan gyerekeik Stepfordba, ebbe a festői kisvárosba költöznek, ahol Joanna összebarátkozik Bobbival, a feminista íróval (Bette Midler) és a homokos-karikatúra Rogerrel, hogy csapatot alkotva igyekezzenek a város szörnyű titkát felgöngyölíteni.

A film darabos, nyögvenyelős, ritmustalan és súlytalan: nem csoda, hiszen a forgatása híresen problémás volt, toldották-foldották rogyásig, egyes jelenetek sorrendje vagy tucatszor meg lett változtatva, a finálé újragondolva és újraforgatva, stb. Ráadásul még azt a szerencsétlen üzenetet, amit közvetíteni igyekszik, azt is egy kéttonnás balettáncosnő kecsességével tárja elénk: a férfiakat bünteti, mivel hagyják magukat a feminizmus hormonjának hatására tököt eresztett nők által megfélemlíteni. Még arra sem kapunk egyenes választ, hogy nőmásolat robotokkal vagy az eredetiek sebészi úton megváltoztatott, microchipekkel szabályozott „modifikációival” van-e dolgunk. Egy katyvasz az egész.

A film nagyon szeretne sokkolni anélkül, hogy letompított, politikailag korrekt szatíra-voltáról lemondana. Az meg ugye nem megy. Frusztrált tehát és utál mindenkit: a nőket, a férfiakat, a melegeket, a heterókat, a feministákat, a férfisovinisztákat, csak hogy a végén hamis mosollyal úgy tegyen, mintha nem gondolná komolyan az egészet. És ha van valami, ami még a robotfeleségeknél is nehezebben hihető, hát akkor ez az.