Szellemjárás
Kritika a Boonmee bácsi, aki képes emlékezni korábbi életeire című filmről
Apichatpong Weerasethakul filmje hiába van tele szellemekkel, ettől még nem lett eredeti vagy izgalmas. A Cannes-i Fesztivál zsűrora, Tim Burton szerint mégis olyan, mint egy gyönyörű, furcsa álom.
El kell ismerni, bátor és örvendetes dolog, hogy egy szűk közönség érdeklődésére számot tartó thai alkotó életművét meg akarják ismertetni a hazai, fővárosi közönséggel. Weerasethakul ugyanis nagyon trendi Európában, Cannes és Velence visszatérő vendége, megnyerte már az Un Certain Regard díját, a cannes-i zsűri nagydíját, és most legutóbb: az Arany Pálmát- A Tim Burton vezette zsűri értékelésében olyanokat hozott fel: “nem szokványos film”, “más kultúra, új nézőpont”, “a fantasy elemei, ahogyan még nem láttuk őket”, “gyönyörű, furcsa álom”.
A film az azonos című könyv alapján készült: “Boomee, egyik nap odament az egyik szerzeteshez és elmondta, hogy amikor mély meditációban volt, látta korábbi életeit filmként játszódni lezárt szemhéja mögött. Látta és érezte magát bivalynak, tehénnek, sőt még testetlen léleknek is, amint az észak-keleti síkságok fölött bolyong.” - nyilatkozta a rendező egy interjúban. El lehet képzelni, micsoda elvárásokat lehet támasztani a filmmel szemben: távoli, izgalmas, újszerű nézőpontból megközelített, mozgóképes feldolgozásra tökéletesen alkalmas téma - legutóbb Jaco Van Dormael-nek tört bele a bicskája, hogy párhuzamos életeket a néző által emészthető formában meséljen el, a Mr. Nobody filmélmény helyett egyetlen vég nélküli vizuális orgia, ami napokra kiüti a nézőjét.
Ezzel ellentétben a Boonmee bácsi-ról kifejezetten lapos emlékeket őrzök. Hiába a dzsungelba szökő bika, a majommá váló fiú, a szellemmé lett asszony, a hallal egyesülő hercegnő, és testét elhagyni képes szerzetes - ezek mind szokatlan, figyelemreméltó, sőt, mondjuk úgy, izgalmas dolgok, de egyik sem olyan, amitől egy filmet olyan kiemelkedőnek tartanék, hogy az európai művészfilmes piac fellegvárában díjazott alkotásokkal kerülne egy szintre.
A Boonmee bácsi semmilyen értelemben sem a világ művészfilmes termésének koronája, sem a történetben, sem annak vezetésében, sem a filmes eszközhasználatban nem éreztem olyan fokú újdonságot, mint amiről Tim Burton Cannes-ban beszámolt. Az emberi-állati lét egymás között átjárható, a szellemvilág természetes, mindennapi módon létezik velünk együtt - ezek érdekesnek hathatnak leírva, Weerasethakul ehhez annyit tud hozzátenni a mozgókép nyelvén, hogy szereplői egy asztalnál, vagy egy ágyban mormolgatnak maguk elé.
Boonmee bácsi haldoklásának története egy elszabadult bikával kezdődött, ezután váltottunk az öreg vesebetegre, akit előbb sógornője látogat meg, majd rég szellemé vált felesége és majommá lett fiával ül egy vacsoraasztalnál. Egyébként van a filmnek humora is, ezt nem szabad elvitatni tőle: amikor a szellemasszony megjelenik a vacsoraasztalnál, érdeklődve lapozza végig a temetéséről készült fotókat, és az izzó szemű majomtól is elsőként azt kérdik szemrehányóan, miért ilyen szőrös. A film nagyrésze azonban lassan csörgedező, hosszú beállításokból építkezik, nem egyszer ott felejtkezünk a snittben azután is, hogy a jelenet már végetért - anélkül, hogy ez a filmnyelvet, filmélményt szolgálná. Persze írhatnám, hogy a film meditatív, zsongító, a halállal és az elmúlással szembesít - de nem írom, mert nem az: vontatott, és minden más irányú törekvése ellenére szellemtelen marad.
Apichatpong Weerasethakul filmje azzal minden bizonnyal bekerül a történelemkönyvekbe, hogy egy anatómiailag tökéletesen kivitelezhető aktust rögzít a harcsa és a pikkelyes arcú hercegnő között - de ezt még vajmi kevésnek érzem ahhoz, hogy a Boonmee bácsi-t a 4 hónap, 3 hét és 2 nap, A gyermek vagy Az elefánt társaiként emlegessük.
