Szeress, ha mersz

Játék határok nélkül

Bemutató: 2004. május 13.

Yann Samuell elsőfilmes, mégsem pályakezdő. A korábban illusztrátorként és rajzfilmkészítőként tevékenykedő rendező mindenesetre annyit átmentett múltjából, hogy a storyboardot saját kezűleg rajzolta meg, ahogy a forgatókönyvet is maga jegyzi, míg a gyorsítások, a repülő kamera és a színskála mind a dramaturgia diktálta tempó sodró lendületét igyekszik erősíteni. A Szeress, ha mersz alkotója nem vállalt többet vagy kevesebbet, minthogy finomvonalú filmes karcolatot készít a szerelemről, a játékról és a bennünk lakozó gyerekről. Mindezt olyan szenvedélyes egységbe foglalta, hogy az érzelmileg túlfűtött gallok, képtelenek voltak ellenállni a filmnek, s azt rögtön a francia mozi nagy reménységeként könyvelték el, sőt odáig merészkedtek, hogy a mára komoly exportcikké vált Amélie csodálatos életéhez hasonlítják.

A mágikus sütisdoboz alól nincs kibúvó Marion Cotillard és Guillaume Canet

Kétségtelen, hogy mind az ötlet, mind a megvalósítás egyéni ízűre sikeredett. Amélie naiv rácsodálkozása a világra kicsit keményebb, gyermeki erőszakkal itatódott át, s új alternatívaként bekerült a képbe maga a halál is. Az alkotóknak sikerült valami olyasmit feltálalniuk a vásznon, ami épp azzal von a hatása alá, hogy annyira más logika szerint épül egésszé. Ahogy maga a rendező mondja, valamilyen szinten magát a zent, amelyre nem egy utalás van a történetben, is beleforgatta a filmbe. Dógen mester már a 13. században leszögezte „A zent művelni és elsajátítani annyi, mint önmagunkat megtalálni; önmagunkat megtalálni annyi, mint önmagunkról megfeledkezni; önmagunkról megfeledkezni annyi, mint rálelni önnön eredendő természetünkre.”

Két gyerek története ez. Két felnőtté, akik sosem nőnek fel. Két emberé, akik mindenféle életszabály alól kivonva magukat, csak a játéknak élnek. A korlátok és tabuk nélkül folytatott játszmának nincs vége, s talán igazi tétje sincs, hiszen minden, mi elnyerhető már rég a játékosok kezében van. Övék a szerelem, s mégsem teljesítik ki, övék a haladás, s mégis mindig ugyanarra a pontra térnek vissza, övék a választás, és sosem választanak igazán. Semmi érdekes nincs a normálisban, semmi kihívás a komolyban. Az önkeresés vége mindig az „egymásban”, a duálpárban való „egészség” érzése. És beteljesülés helyett mégis az örök bizonytalanság mellett döntenek, mert minden izgalomnál jobb ez játék. „Miért mennek az autók 60-nal, ha 210-zel is száguldhatnának?” Az egyetlen biztos kapaszkodó a gyerekkor bölcs naivitása: „Ha megnövök, epertorta szeretnék lenni.” Az egyetlen szabály: a mágikus sütisdoboz parancsa alól nincs kibúvó, akinél a „varázspálca”, az kimondhatja a bűvös mondatot: „Mered vagy nem mered?” Kívülre húzott alsóneműben vizsgázni és felpofozni a tesitanárt semmiség, de a kitagadással dacolni s az esküvőn nemet mondani már több a sok(k)nál. Hogy az őrült futamnak mi a vége? Kiszámítható. És mégsem.