Szigorúan piszkos ügyek 1-3.

Akciófilm és kvantum-mítosz

Bemutató: 2004. szeptember 23.

A trilógia nagyon ravasz dolog. Mindössze három darabból áll, de az egymáshoz képest felállítható viszonyok, illetve variációk száma meglepően nagy, pontosan nem is érdemes meghatározni, hogy mennyi, hiszen attól is függ, hogy milyen aspektus alapján közelítünk a művek felé. Ha eddig lettek volna kétségeink afelől, hogy trilógián nem csak három valamilyen módon egymáshoz kapcsolódó alkotást értünk, hanem szuverén műfajnak is tekinthetjük, mellyel máshogy és mást lehet elmondani, mint egyetlen filmmel, akkor most ezen kétségek végérvényesen el kell, hogy tűnjenek tudatunk legrejtettebb zugaiból is. Elkészült ugyanis, és folyó héttől kezdődően a magyar mozi-, és DVD/videó-közönség rendelkezésére áll a Szigorúan piszkos ügyek mindhárom epizódja, más kérdés, hogy vajon megérdemli-e az úri magyar közönség ezt a kegyet, de erről majd később.

Kezdetben volt a Szigorúan piszkos ügyek című alkotás, mely a sokszor a követhetetlenség határán balanszírozó tempó és a szálak kellőképpen bonyolult összegabalyodása után olyan bámulatos eleganciával kerekedett ki egésszé, hogy az legalábbis nagyon ritka a mai mozibizniszben. A két főszereplő, Yan és Ming története önmagában a teljesség érzését kelti, miközben maga a film a lehető legszűkszavúbban meséli el a cselekményt, csak annyit mond el a szereplőkről, amennyit feltétlenül muszáj. Hogy a filmben is elhangzó hasonlattal éljek, a két kártyalap, melyet Sam, a triádvezér és Wong főfelügyelő egymás zsebébe csempész, rövidre zárva ezzel az információs láncot, olyan ötlet, mely a megfelelő módon kidolgozva egyszer használatos és saját történetét belül lényegében überelhetetlen.

A négy főszereplő viszonya sokkal bonyolultabb, mint sejtettük Tony Leung Chiu Wai és Andy Lau

Az első epizódból sikerfilm is lett, melyről az egyszeri hollywoodi megélhetési művész uraknak és hölgyeknek az jutna az eszébe, hogy akkor kötelező második részt csinálni belőle, nem baj, ha másodszor már nem üt akkorát, majd az első rész és a főszereplők iránti nosztalgia becsalogat annyi nézőt az első hetekben, amennyi az anyagi sikerhez kell. Csakhogy ez a film hongkongi produkció, ráadásul a négy főszereplő közül csak Ming marad életben a film végére, éppen ezért a jól ismert fogás, a sajtoljunk ki minél többet a franchise-ból, és ezzel tegyük tönkre a kultuszt, itt még ha akarnák sem tudna működni. Mit tesz ilyenkor az egyszeri hongkongi filmrendező páros (melynek egyik tagja társírója, a másik pedig társoperatőre is egyben a filmeknek)? Gondolkodni kezd.
 
A film a jó és a rossz harcát mutatja meg, de szép lassan már nem tudjuk, hogy ki a jó és ki a rossz, sőt a két beépülő főszereplő is hajlamos elfelejteni, hogy melyik oldalon is áll. A Szigorúan piszkos ügyek tehát a trilógia alapfilmje, melyet nem lehet a történet keretein belül túlszárnyalni. Ezt az alkotók is belátták, éppen ezért inkább kiegészítéseket készítettek el az első részhez, lábjegyzetelték saját filmjüket, de közben azért több helyen is megpróbálták megingatni az oly szépen felépített konstrukciót. Szándékosan próbára tették saját művüket, hogy mindenki számára láthatóvá váljon, hogy még sokkal erősebb lábakon áll, mint ahogy azt csak az első rész megnézése után gondolná az ember.

A Szigorúan piszkos ügyek tehát őrületes tempóban, kevés magyarázó dialógussal, vagy képpel, nehezen követhető módon, alapvetően a vizualitásra építve meséli el a történetet. Nem tudunk meg túl sokat a szereplőkről, de legtöbbször arról sem, hogy éppen mi történik. Szép lassan mégis összeáll a kép és mire a film véget ér, már azt hisszük mindent tudunk, amit tudnunk kell. És valóban, az első film megértéséhez minden szükséges információt megkaptunk, tökéletesen adagolva, apró dózisokban.

Ez azonban nem jelenti az, hogy a kapcsolatok és előéletek ennél mélyebben nem is léteznek, sőt. A második rész az előzményeket meséli el, de valójában nem önmagáról szól, kis túlzással még azt is mondhatjuk, hogy a Szigorúan piszkos ügyek 2.-nek önmagában nincs is története. A film legtöbb jelenete szinte kizárólag az első részhez képest érdekes. Kiderül, hogy a négy főszereplő viszonya sokkal bonyolultabb, mint azt eddig sejtettük. Ming azért épül be a rendőrökhöz, mert lelőtte az idős triádvezért, és miután e tettével az egész történetet útjára indította, el kell tűnnie. Erre az ekkor még alvezér és Wong felügyelővel jó barátságban lévő Sam felesége, Mary bérelte fel, aki viszont Yan elődjeként Wong beépített embere. Yanról egyébként az derül ki, hogy nem csupán kiváló képességei miatt lett kiszemelve a tégla szerepre, hanem azért is, mert féltestvére Haunak, aki Kwun fiaként átveszi a hatalmat és rettegett triádvezérként az egész várost uralja.

Dramaturgiai perpetuum mobileként újra meg újra mozgásba hozza önmagát

A második rész tehát nem egyszerűen elmeséli, hogy kivel mi történt a múltban, hanem a történet olyan, eddig ismeretlen aspektusaira hívja fel a figyelmet, melyek elmélyítik és egészen más megvilágításba helyezik magát az első részt. Az első film kulcsjelenetei egészen másról kezdenek el szólni, az előzmények ismeretében, de közben mégis ugyanarról a metatörténetről, legendáról vagy mítoszról van szó. Az egyszeri történet anélkül nyer ilyen hatalmas távlatokat, hogy a két film logikai ellentmondásba kerülne egymással. Mintha a szereplők jellemének kidolgozásáról és a történetvezetésről látnánk virtuóz oktatófilmet, külön hangsúllyal a filmben (tehát az első részben) nem látható, de az alkotók fejében (tehát a második részben) ennek ellenére létező előzmények fontosságáról.

Az első rész tehát szándékosan leegyszerűsít dolgokat, és felületesen kezel bizonyos viszonyokat, mivel a teljes megismerést, az események valóságos ok-okozati rendszerét nem bírná el sem a filmidő, sem a befogadói agy. A második rész szinte újraírja az elsőt, melyet ekkor már nem kezelhetünk sima történetként, a szálak bonyolódása és újra meg újra önmagába csavarodása már alapvetően nem narratív, hanem filozófiai természetű. A jó-rossz szembeállítás problematikus volta, illetve az egyes személyek árnyalt jelleméből fakadó besorolhatósági nehézségek mellett az immár kétrészes film egyfajta dramaturgiai perpetuum mobileként újra meg újra mozgásba hozza önmagát és már régen nem rendőrökről, triádistákról, vagy a beépülő téglákról szól, hanem – és itt most következzék egy zavarba ejtően semmitmondó közhely – magáról az életről. Arról, ahogy a néhány ember között zajló örök körforgás néhány év alatt olyan bonyolult viszonyrendszert produkál, melyben elméletileg bárkiről belátható lenne, hogy uralja ezt a rendszert, ám mégis, szép lassan kiderül, hogy egytől-egyig kiszolgáltatottak neki.

Ehhez képest a harmadik rész még meghökkentőbb. Mivel a négy főszereplőből három meghal az első filmben, nem nagyon lenne értelme kizárólag Ming utóéletéről beszélni. Nem is ez történik, Ming és mások visszaemlékezései jóvoltából rendszeresen viszontlátjuk Yant, Wong felügyelőt és Samet is. Mondanom sem kell az alapsztoriban még mindig maradtak teljesebb kidolgozásra váró részek. Ilyen a Yan és a pszichiáternő kapcsolatát részletesen elmesélő szál, vagy az a módszeresség, amivel Sam igyekszik a biztos halálba küldeni Yant. Ezek a szálak, melyek bámulatos módon még mindig az eredeti történet motivációit árnyalják, miközben többnyire tökéletesen működnek, összességében talán kissé már túllőnek a célon.

Az első rész akciófilmes jellege és a második rész „mitologikus gengszterfilm” volta után az alkotók megpróbálták művészfilmként lezárni a trilógiát, ami csak részben sikerült. Az még kifejezetten mulattató, ahogy Ming pszichéje a pszichiáternővel folytatott beszélgetések során kezd megbomlani, éppen egy szakember kezei között kezd el Yannal azonosulni. Ez azonban elég bénán van elmondva, különös tekintettel a végső leleplező jelenetre, ahol Ming ordibálni kezd, hogy leleplezte Minget, a spiclit. Egy ilyen mesterien felépített és tökéletesen uralt filmben valóban ordít, hogy az alkotók ezzel a vonulattal kínlódnak, talán kihagyható lett volna, hiányérzetünk akkor sem lehetne.

Már nem csak a jó-rossz szembeállítás válik értelmetlenné Andy Lau és Tony Leung Chiu Wai

Közben persze újabb, az első két rész alapján nem is sejthető viszonyok kerülnek a felszínre, de mostanra már meg-megbicsaklik a logika is. Például hogyan hihette el Sam, hogy Yan a biztos halálból, a kínai fegyverkereskedők markából megmenekülhetett, anélkül hogy valamiféle egyezséget nem kötöttek? Általánosabban, hogyan változhatott meg Sam viszonya Yanhoz ilyen mértékben, a „halálba küldöm az emberemet, mert így tartja kedvem” hozzáállástól egészen az első részben el is hangzó „benned bízom a legjobban”-ig? Ezek a felvetések azonban apróságok, és a harmadik rész közepére létjogosultságukat vesztik, hiszen már régen nem egy történetben, hanem egy mítoszban, vagy egy filozófiai tétel illusztrációjában vagyunk, ahol a logika alapvetően másodlagos és sokszor inkább akadályoz, mint segít.

Ekkorra végérvényesen kezdetét veszi a végső felszámolási folyamat, melynek során a trilógia elkezd rámutatni a szereplők felcserélhetőségére és, ezáltal a teljes történet esetlegességére. Mostanra már nem csak a jó-rossz szembeállítás válik értelmetlenné, hanem maga az individuum fogalma is. Bárki belekerülhetne bárki más szerepébe és egy teljesen más viszonyrendszer is kialakulhatna. A végére elért teljesség ugyanaz a teljesség lenne, még akkor is, ha más részecskék más pályákat járnak be, hiszen az egyedi jelleg abból származik, hogy egy adott pillanatban felnyitottuk az atomot és megnéztük, hogy éppen most hogy néz ki belülről. Ebben az értelemben a Szigorúan piszkos ügyek végtelen sokszor nézhető trilógia, mely minden egyes pillanatban más arcát mutatja.

Visszakanyarodva az írás legelején felvetett és gyorsan későbbre halasztott kérdésfelvetéshez, hogy vajon a magyar közönség megérdemli-e ezt a trilógiát, a válasz határozott „nem tudom”. A bemutatás második hetében a második részt rajtam kívül még hatan nézték a moziban, a néhány napos harmadik részt négyen. A filmek csak multiplexekben (és az Urániában) láthatóak, ahová sokan talán kultúrsznobizmusból, talán anyagi megfontolásból nem ülnek be, akik meg beülnének, azok már régen megszokták, vagy akciófilmet néznek, vagy figyelnek, a kettő egyszerre nem jön össze.

Mintha a forgalmazói stratégia is tüntetőleg önmaga ellen dolgozna, amikor egy hét eltolással mindkét részt piacra dobja. Emlékezzünk, hogy AGyűrűk Ura például évente került bemutatásra, teret engedve a három filmnek, hogy egyenként fussa végig az összes kört, mozibemutatótól, DVD-premieren át az Oscar-jelölésekig. Itt semmi ilyesmiről nincsen szó, szép szerényen, szinte észrevétlenül beszivárgott hazánkba egy példátlan színvonalú trilógia, melyre még annyian sem kíváncsiak, mint egy középszerű magyar filmre, és talán csak egy parányival többen, mint egy jó magyar filmre. Nem tudom, hogy a filmeket forgalmazó Mokép pontosan hány embernek próbált örömet szerezni a bemutatókkal. Egynek mindenképpen sikerült.