Takeshis’

Harakiri, Kitano módra

Bemutató: 2006. október 26.

Takeshi Kitano eddigi pályafutásának és életművének egyetlen biztos pontja volt: a teljes kiszámíthatatlanság. A hetvenes évek Tokiójának füstös sztriptízbárjaiban vérbő poénokat eregető komédiásból előbb televíziós sztárrá, majd -- Nagisha Oshima hátszelét vitorlájába fogva -- drámai színésszé vedlett, a 90-es években pedig művészfilmjeivel szerzett világhírnevet magának.

Azonban döbbenetes képessége a megújulásra nem csak a száznyolcvan fokos fordulatokban bővelkedő, mégis töretlenül fölfele ívelő karrierjén érhető tetten, hanem a nyugati közönség által megismert rendezői életművében is. Ez abból is látszik, hogy szinte minden filmjét új alkotói korszak nyitányának kiáltották ki a kritikusok. Ha Kitano azt érzi, hogy a róla vagy művészetéről alkotott kép kanonizálódni látszik, akkor fogja magát és lerombolja azt.
 

A teljes kiszámíthatatlanság

Ez az örökös újjászületés lehetőségét magában hordozó destruktív hajlam minden eddiginél erősebben jelenik meg legújabb filmjében, a Takeshis’-ben. Már a címben rejlő japán szójáték is erre hívja föl a figyelmet, hiszen „shisu” annyit tesz japánul: „meghalni”. A Takeshis’ tehát jelentheti akár a következőt is: „Takeshi meghal”. (Kitano ezt úgy kommentálta, hogy ez az alkotás egy rendezői korszaka lezárását jelenti).

Azonban maga a film mind önirónia, mind rejtélyesség terén messze túlszárnyalja a címét, hiszen Kitano ezúttal saját személyiségét és munkásságát állítja a szürreális álomképektől tobzódó történet középpontjába. A Takeshis’ azt a fajta álomdramaturgiát követi, amellyel David Lynch mászta meg az európai filmfesztiválok legmagasabb csúcsait. Sok esetben fittyet hány a térbeli, időbeli és ok-okozati összefüggések törvényeire, ezért lineárisan előrehaladó történet helyett groteszk epizódok hosszú sorát látjuk, melyeket rejtélyes szálak fűznek össze nagy egésszé. Kitano szerint a Takeshis’ szerkezete úgy viszonyul egy hagyományos játékfilméhez, ahogy egy kubista festmény ábrázolásmódja egy barokk csendéletéhez.

A film alapszituációja meglehetősen egyszerű: Beat Takeshi, a népszerű televíziós sztár egy szép napon összefut hasonmásával, aki a tévébohócok és bolti eladók sanyarú sorsát éli. A siker utáni Kitano néz itt egy pillanatra farkasszemet a siker előtti Kitanóval, és ez a pillanat épp elég neki arra, hogy ugyanúgy megalázza őt, mint mindenki más. (Beat figurájában öltenek testet azok a sztereotípiák, amelyek a japán közönségben alakultak ki Kitanóról az évek során: ő a nagyképű médiaguru és a vértől tocsogó filmek faarcú főhőse.)
 
Ezen különös találkozástól kezdve a filmben menthetetlenül összegabalyodik képzelet és valóság: A „nagy Beat” és a „kis Kitano” lépten-nyomon keresztbe álmodja egymást, akárcsak Szabó Lőrinc versében teszi azt Dzsuang-ci és a lepke. Észrevétlenül lépünk át újra és újra a fantázia világába, ahonnan időnként valamelyik Takeshi ébredése ránt vissza minket a valóságnak hitt újabb álomképbe.

Mindeközben Kitano folyamatosan utalgat korábbi filmjeire és televíziós munkásságára: láthatjuk a Szamuráj sztepptáncosait és gésának álcázott kisfiúját, a Tűzvirágok csendes bankrablásának teljes kifordítását, a yakuza-filmjeiből megszokott nagy mészárlások paródiáját (Sonatine, Testvér), és természetesen a Kitano által elsőszámú metafizikus helyszínné duzzasztott tengerpart sem marad el, hiszen a film leglátványosabb jelenete az okinawai strandon játszódik. A konkrét idézetek mellett pedig újra és újra feltűnnek rejtélyes szimbólumok: a Beat Takeshit elvakító, és perzselő rivaldafény, vagy az a „szép kis színes hernyó, amelyből aztán olyan nagy ronda éjjeli lepke lesz”, mintha az egész show biznisz jelképei volnának, amelyből Kitano is alaposan kivette a részét.
    

Egy rendezői korszak újabb lezárása

A Takeshis’ tehát rendkívül összetett film, amely egyszerre kísérli meg összegezni és lerombolni azt az életművet, amelynek eleddig ez az utolsó darabja. A logikus, érthető történetekhez szokott nézőnek zavarba ejtő 108 percben lesz része, de Kitano szerint „néha kifejezetten jót tesz az embernek, ha összezavarják”. A 2005-ös Velencei Filmfesztivál közönségét is sokkolta kicsit a Kitano tudattalanjában való megmerítkezés intenzív élménye. Sokan a pénzüket követelték vissza, a kritikusok pedig kérdések áradatát zúdították a mesterre, aki így viccelődött: „ma újra megnéztem a filmet, és rájöttem, hogy borzasztó. Ki a fene csinálta ezt? -- kérdeztem magamtól. Hát éppenséggel én volnék az, na de mégis…”

A legtöbb kérdés a film groteszk erőszak-ábrázolásával kapcsolatban merült föl, hiszen a kis bolti eladó, amint hozzájut egy halott yakuza fegyveréhez, azonnal eszement vérengzésbe kezd, és mindenkit lepuffant, aki az útjába kerül.

Szerintem a Takeshis’ kárhoztatott brutalitásának nagyon is megvan az értelme: Kitano ennek segítségével mutatja be azt, hogy karrierjének fölfelé ívelésével, hogyan tanul bele az ember fokozatosan a személytelen hatalom gyakorlásába. A pisztoly – a karddal szemben – a modern társadalmakban gyakorolható hatalom szimbóluma: távolról lehet élni vele, még csak a másik arcát sem kell látni hozzá, nem kell a tekintetét elviselni.

A film egyik legszebb jelenetében viszont egészen másfajta értelmet kap a fegyverropogás. A sötét mezőn kibontakozó lőpárbaj torkolattüzei az éjszakai égbolt csillagjegyeivé állnak össze. Kitano itt ugyanarra próbálja felhívni a figyelmet, mint a Szamuráj-ban a kísérőzene ritmusára kapáló, fűrészelő földművesek és munkások bemutatásával: mindaz, amit a vásznon látunk nem a valóság, hanem pusztán film, amelyben semmi sem önmagáért, hanem értünk, nézőkért történik. 

A paradoxonból indul el az a szürreálisan összetett, sokszor komikus eseménysor, melynek során Beat Takeshi többször találkozik saját énjével, korábbi filmjeire utalva kacsint ki ránk, mint régi barátaira, hogy aztán egy jakuza halálát saját maga játssza el egy mesterien felépített vérfürdőben. Ez Kitano 8 és 1/2-je, ahol a mester elszámol saját életével, majd kilép a halandók világából, hogy aztán valami egész másként szülessen újjá.

Rögtön a film elején Beat Takeshi találkozik saját magával, Takeshi Kitanóval, az egyszeri bolti eladóval. Ebből a paradoxonból indul el az a szürreálisan összetett, sokszor komikus eseménysor, melynek során Beat Takeshi többször találkozik saját énjével, korábbi filmjeire utalva kacsint ki ránk, mint régi barátaira, hogy aztán egy jakuza halálát saját maga játssza el egy mesterien felépített vérfürdőben. Ez Kitano 8 és 1/2-je, ahol a mester elszámol saját életével, majd kilép a halandók világából, hogy aztán valami egész másként szülessen újjá. Mindezt filozofikusan, és Kitano megszokott cinkos paródiájában. "500% Kitano!" - ezzel az alcímmel mutatták be 2005-ben a Velencei Filmfesztivál versenyprogramjában. A Kitano-rajongóknak könnyebb dolguk lesz a történet követésével, de az új érdeklődők is mély benyomásokat fognak szerezni a japán filmművészet zabolázhatatlan fenegyerekétől.