Téli álom

Autisták

Bemutató: 2004. november 11.

A szerb alkotó munkájának főhőse, az ötvenes éveiben járó Lazar tíz év után, 2004 telén, „hazatér” - ám nincs otthona. Bogdan „barátjának” egy évtized sem volt elegendő arra, hogy megfizesse a tartozását, egy kiszuperált Mercedes-szel kíván törleszteni. Lazar (Lazar Ristovski) – a lakásába lépve – ott találja a boszniai menekült Jasnát (Jasna Zalica) és annak tizenkét éves autista gyermekét, Jovanát (Jovana Mitic); az alkoholista férj-apa elhagyta őket. A szomszédok a férfi anyjának étkészletével fogyasztják ennivalójukat.

Lazar beülteti kocsijába a „talált” nőt és gyermekét – akik meglátogatják Jasna apját a menekültszálláson. Az idős férfit hamarosan visszatoloncolják Boszniába. Jasna testvére elesett a háborúban, anyja meghalt, házukat fölégették. Lazar úgy dönt, nem hagyja magára az „önkényes” lakásfoglalókat.

Paskaljevic művének fő motívumává - metaforájává - emeli az autizmust, mint egy kislány fizikai és pszichés, továbbá egy, a múltjától szabadulni próbáló férfi, nem különben: az „autisztikus” tünetektől szenvedő ország-társadalom mentális alapállapotát.

Ez a párhuzam megrendítő következetességgel – ha úgy tetszik: kegyetlenséggel – fut végig a filmen. Egyszerre jelenik meg Jovana magába gubózó, önnön zártságából csupán pillanatokra kilépő, titokzatos, nem „evilági” lénye; Lazarnak a kislány „megmentésére” irányuló egyre kétségbeesettebb törekvése, amellyel a saját bűnét, ébredésekor a rá lecsapó rémálmait, borzalmait kívánja elfojtani; és Szerbia tetszhalála, gyásza, néha egy restiben történő verekedés, vagy a Dinamo-szurkolók őrjöngése formájában fel-feltörő állati dühe, vandalizmusa.
Paskaljevic hősének néhány hónapja - a reményt kínáló téltől a halált hozó tavaszig - nem más, mint egy vezeklés kudarca, megkönnyebbülést-föloldozást nem kínáló gyónás.

Szentháromság-parafrázis

Lélektani szempontból - illetve a mű kíméletlen-következetes dramaturgiáját tekintve is - figyelemre méltónak találom, hogy a forgatókönyvíró-rendező (a filmidő szempontjából) igen sokáig háttérbe szorítja művének lehetséges harmadik főszereplőjét, Jasnát, majdnem hogy kizárólag Lazar és Jovana történetére fókuszálva. Döntését „anti”-hőse lelkiállapota igazolja: Lazar minden erejével el kívánja tolni magától a valóságot, ezért is irányul az összes cselekvése Jovana (értelemszerűen reménytelen) meggyógyítására: „Olyan vagy, mint a maci, aki téli álmát alussza, csak valakinek fel kell ébresztenie” – mondja a kislánynak. Avagy - amint a Jovana iskolájában előadott Szentivánéji álomban elhangzik: „Amikor felébredsz, és akit meglátsz, az lesz a szíved választottja.” Az Anya, a Nő „kiiktatása” Lazar hétköznapjaiból, élettervéből – már ha egyáltalán van ilyen – azonban lehetetlennek mutatkozik. Nem állítható egyértelműen, hogy szerelem szövődik a férfi és a nő között, de kapcsolatukat őszintévé, szeretetteljessé teszi az egymásra utaltság és Lazar ragaszkodása, különösen Jasnának tett - semmissé, feledhetővé sosem tehető - „előző” életét érintő vallomása.

Paskaljevic filmjében tehát van egy, a Megmentőjére (az angyali Jovana) „véletlenül” rálelő, attól föloldozást remélő Bűnös (dezertőr, legjobb barátja gyilkosa, börtönviselt ember), és az Anya. Adódik a feltételezés: a Téli álom nem más, mint egy Szentháromság-parafrázis.

E mögött húzódik meg a valóságos, földi élet pokla. A létezés sajátos, „meseszerű”, gyermeki formája - Jovana világa - az általa festett, tavaszváró képekkel, rügyező fákkal. Az Élettel. (Ennek a vágyott világnak a szimbolikus ábrázolása némi hasonlóságot mutat Takeshi Kitano Tűzvirágok-jával.)

Az álmodozásnak, a költészetnek, a tavaszi ébredésnek, a reménynek és a vakhitnek Paskaljevicnél egy „action gratuite”, azaz „ingyenes cselekvés” vet véget. Noha az „indokolatlan” gyilkosság számomra egyértelműnek tűnt, volt, aki az epizódot kissé „homályosan”, sőt, „ügyetlenül” megrendezett, instruált „véletlen”-tragikus balesetnek látta, értelmezte.

A színészvezetés fortélyainál azonban fontosabbnak találom Paskaljevic félreérthetetlen alkotói attitűdjét: azzal, hogy mindazt, amit lassan, „emberi” léptékkel, igen sok érzelemmel telítve fölépített, egy pillanat alatt rombolja le, pusztítja el. Nehezen értelmezhető ez másként, minthogy az alkotó „gesztusa” a háború metaforája.

Paskaljevic egyre közelebb hoz egymáshoz – és a nézőhöz – három, végletekig egymásra utalt, magányos embert, majd egy késszúrással vet véget (az egyébként a vágyott „harmónia”, „idill” elérésére nyilvánvalóan képtelen) hősei életének. Azzal, hogy színészei a keresztnevükön szerepelnek a filmben, még erőteljesebben hangsúlyozza a Téli álom néhol erősen dokumentarista jellegét.

Paskaljevic munkájában a tántoríthatatlan szeretetet, a túlélésért folytatott kétségbeesett küzdelmet ölik meg, ugyanolyan váratlanul, mint ahogyan a háború csap le ránk; nincs magyarázat, csak utólag, a történelemkönyvekben, és majd a szakértők kerekasztal-beszélgetéseiben, a televízióban.
Amennyiben a reménytelenség szépsége ámulatba ejthet, úgy Paskaljevic munkája: gyönyörű.