Tenenbaum, a háziátok

Okostojások

Bemutató: 2003. április 24.

Két zseni születik egy családban, a lökött apa azonban még örökbe fogad egy harmadikat is. Chas nyakkendőket gyűjt s hörcsögbizniszre alapozva tizenkét évesen zsebrevághatná az East Side ingatlanjait. A kis Richie borzasztó képeket fest, ám ez nem olyan nagy gond, ha vitrinjében ott virít az Amerikai Nemzeti Teniszbajnokság serlege. A mostohanővér Margot titokban cigivel feketít tüdejében, de ennyi rossz kell, ha egy kilencedikes kislány New York ünnepelt drámaírója. A nyugodt régészmamán nyugvó trió képébe már csak a szeretetlövedékeit rendre félrecélzó családfő nem illik. Az örök link Royalt kizárják a család életéből, de húsz év után úgy dönt, hogy indít egy utolsó rohamot felesége kezéért és családja visszaszerzéséért. A halálhírét terjesztő tékozló apa segélyhívására azonban már három frusztrált harmincas érkezik haza a Tenenbaum-házba, s megkezdődik az együttélés-múltfeltárás nevű játék totálisan bizonytalan végkifejlettel.

Wes Anderson és a színészként is jelenlévő Owen Wilson Oscar-jelölt szkriptje minimalista sztorivonalú, epizodikus felépítésű karaktertörténet. A gyerekkori barátok fejében először a saját múltjukból és emlékeikből összegyűrt jellemek öltöttek testet, akiket aztán összeeresztve, szinte maguktól alakították a forgatókönyv menetét. Beszélhetnénk könyvről is, hisz a Tenenbaums szerkezetét tudatosan alakították irodalmivá. A film fejezetekre tagolódik és egy ötperces, később is visszatérő narrációval indít, melyben Alec Baldwin érdes orgánuma kalauzol el minket a szereplők jelenét depresszáló múltbeli fordulatok kusza motiváció-sűrűjében.

A film éppen ezért nem is a cselekmény sodrása miatt kezd el dolgozni bennünk - hisz az nincs neki -, hanem a karakterek életre kelésével. Életszerűségük titka pedig árnyaltságuk: hol kedvesek, hol alattomosak, hol uralkodnak, hol megalázkodnak, itt szeretetre méltóak és éhesek, ott szánalmasan kisszerűek. Az elmélyült virtuáljellemek flottul megtalálták gyakorlati megvalósulásukat a megfelelő színészek megtalálása révén. Gene Hackman nehezen mondott igent Royal szerepére, de jól tette: visszatér, de nagyon, a szánnivalóan link apabohóc köntösében. A drogtól kiürült agyú artyuppie-t formáló Wilson nemcsak barátját, de öccsét is magával rántotta a produkcióba – s a nepotizmus szuperál. Ben Stiller drámát is tud: szerethetővé teszi a személyes tragédiájától tehetetlenül dühös Chast, míg a másik póluson Luke Wilson Richie-ként a megtestesült szelídségével kenyerez le. Gwyneth Paltrow a fekete szemfestéktől síró Margot szépségét ezúttal nem külsőjéből, hanem neurogén melankóliájából fakasztja. Igazi csemegét nyerünk abból is, ha az egybeszakáll s deres tarkó mögött felismerjük a cinikus komikusok egyik legnagyobbikát, Bill Murray-t.

Tenenbaumék otthonát nem csak a benne élők miatt tudjuk belakni, jelentős szerepet játszik maga a ház, a körítés is. Anderson a leghibásabb szépérzékkel irányította jelmez-és díszlettervezőjét a leghibátlanabb háttérvilág megteremtése felé. A mai New Yorkban járunk tegnap, a szomszéd utcában, amit sosem találnál meg a térképen, s mindehhez kockás inget veszünk csíkos felöltővel. A Royal Tenenbaums stílusában is ilyen szerteágazó és megfoghatatlan: vad és őrült, mint egy csiga, komikus, mint egy tragédia, drámai, mint egy szatíra, minden és semmi egyszerre. Épp olyan, mint az élet.