Terminátor 3. - A gépek lázadása

Digitális címtrükkök

Bemutató: 2003. augusztus 21.

A gépek lázadása: lelki szemeim előtt atomkatasztrófa utáni világot látok, ahol valamilyen furcsa trükk – esetleg vicc – folytán az emberek győzelmet arattak a minden szempontból sokkal fejlettebb gépek fölött. A gépek viszont föllázadnak és ellentámadásba lendülnek múltban, jelenben és jövőben, életre kelnek és lerohanják az őket létrehozó alacsonyabb rendű intelligenciát. Őrületes logikai csavarok, és időparadoxonok keletkeznek, melyek között csak John Connor és Arnold, a Robot képes eligazodni, a két hős, akik ismét szövetkeznek, hogy rendbe rakják az egész történetet, gépek ezreit téve végleg harcképtelenné. Nos ez a film nem az a film.

Lehet, hogy a probléma abból ered, hogy a rise szót valaki lázadásnak fordította (valóban, ez az egyik jelentése). Tehát nézzük az eredeti címet. The Rise of The Machines. Micsoda remek cím, nem biztos, hogy lázadásról van szó, lehet hogy öntudatra ébredésről, vagy felemelkedésről, esetleg felül emelkedésről. Lelki szemeim már nem is győzik követni a rengeteg lehetőséget, amerre a filmtörténet egyik legeredetibb utópiafolyama folytathatja kanyargós útját.

A digitális trükkök pr-filmje

Aztán elindul a film, Arnold vicces, talán viccesebb, mint valaha, és a történet is halad előre, szépen lassan, megfontoltan adagolva az információt, az ember kombinál, hogy ki mit akarhat és várja, hogy jöjjenek a gépek. De gépek nem jönnek, leszámítva a már jó előre beharangozott Schwarzenegger – Loken párost, de ők aztán se nem lázonganak se nem ébredeznek, egymást pusztítják digitális szupertechnológián innen és túl, felblendétől leblendéig kicsit kevésbé öncélúan, de közel olyan hosszadalmasan, mint a Mátrixos fiúk-lányok.

Nem szép beszéd ez, hiszen örülni kéne, hogy magyarok programozták a fémszínű sebesülés-lyukakat Kristanna Loken – robot mellei közé és ezzel nemhogy felzárkóztak, de kreativitásban és profizmusban kicsit példát is mutattak Hollywoodnak. Nagy dolog ez, a Közönséges bűnözők óta nem arattunk ekkora sikert az álomgyárban, néhány tehetséges fiatal szoftveres karrierje vehet nem várt fordulatot.

De közben sajnos elkészült egy film, az ötletet a szó szoros értelmében megálmodó James Cameron nélkül, melynek füle és farka talán van, de ezen kívül kizárólag a digitális technológiával foglalkozó szupercsapat pr-filmje, más semmi.

Egymást pusztítják feblendétől leblendéig. Kristanna Loken és Arnold Schwarzenegger

Hiába a függetlenfilm felőli próbálkozás – a Bazi nagy görög lagzi óta tudjuk, hogy ennek a trükknek sem szabad bedőlni – hiába az ötletes fordulatok és a mondanivaló elég ügyes beleolvasztása a történetbe, a T3-ban a Skynet ébred öntudatra, tehát nem gépek, hanem az egész mögött álló mesterséges intelligencia.

John Connor meg köddé vált, még mobilja sincsen bla-bla-bla…, ez mind nagyszerű, de mi köze a történetnek a gépek lázadásához? Semmi? Akkor tehát marad egy történet, melyben a véletlenek és a sors diktálta fordulatok teljesen összegabalyodnak, senki nem látja át a kauzalitási flow-chart-ot, csak maga Arnold. Ismétlem senki más, tehát a néző sem. Érdekes és újszerű dramaturgiai húzás, mégiscsak megjelennek az időparadoxonok és a logikai csavarok, amiket úgy vártam. Megjelennek majd el is tűnnek, és nem marad semmi, csak egy bizonytalan félmondat a végzet természetéről.

Lehet, hogy Cameron hiányzott, lehet, hogy a digitális trükkök, meg a saját magát eladó brand az oka, mégis, a film nem sikerült, annak ellenére, hogy a hozzávalók lényegében az alkotók rendelkezésére álltak. A szakács hiányzott, aki egytálételt főz belőle, azaz megfelelő ritmust, hosszt és dramaturgiai ívet választ a filmhez – nem tudom, minek hívják az ilyet Hollywoodban, rendezőnek, forgatókönyvírónak, producernek, vagy valami egész másnak.